Nyitólap (Bobkó Csaba Honlapja)                  Hagyományos Építészet

Makovecz Ante Portas!

 

Makovecz Imre építészeti életművének értékelési kísérlete,

különös tekintettel a sárospataki művekre, a hagyományos városépítészet újjáélesztése és a globális erőforrásválság szemszögéből

 

A www.sarospatak.hu hivatalos sárospataki városi honlap Aktuális - rovatából (2006 december?):

 

Sárospatakon járt Makovecz Imre

                  

 

   A mai napon Sárospatak polgármesterének vendége volt Makovecz Imre Ybl díjas tervező, aki munkásságának remekei Sárospatak számos pontján megtalálhatóak. Az új városvezetés fontos feladatának tartja, hogy a kilencvenes években elkezdett, a tervező nevéhez kötődő, máig befejezetlen belvárosi munkák lezáruljanak, ezzel kialakuljon azok végleges arculata.
Szeretnénk, ha Makovecz Imre sok éves szünet után ismét adhatna a városunknak olyan remekeket, amelyek szerte a világban méltán aratnak elismerést – nyilatkozta Hörcsik Richárd polgármester. A megszakadt együttműködést újjáélesztjük, ebben örömmel vesz részt Makovecz Imre, aki Sárospatakon már újra jól érzi magát.

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

Visszatért a MESTER a Tett Színhelyére. Újra fog ALKOTNI is?

 

Makovecz Imre pataki látogatása és itteni tevékenységének felvetődött lehetséges folytatása jó alkalmat kínál arra, hogy kísérletet tegyünk végre a neves építész életműve pataki részének alapos, urbanisztikai szempontú elemzésére. Én ezt a hagyományos építészet és urbanisztika, ill. ezek felélesztése, a modernizmus-posztmodernizmus vészkorszakának meghaladását ígérő továbbfolytatása, valamint az Olajcsúcs szemszögéből próbálom meg elkezdeni, egyenlőre csak csíraként, aminek kifejlesztése sok további munkát igényel még.

 

Miért gondolom, hogy a pataki Makovecz-mű elemzése hiányzik? Előre kell bocsátanom, hogy nem tanulmányoztam, jelent-e meg erről Patakon valamilyen átfogóbb elemzés az évek során, de azt látatlanban is ki merem jelenteni, hogy ha igen, az nem változtat a kérdésnek a helyi közvéleményben való elrendezetlenségén, végiggondolatlanságán, hogy erről nem folyt máig olyan nyilvános közéleti vita, ami vagy konszenzushoz vezetett volna, vagy láthatóvá tette volna az eltérő álláspontokat, és tanulságul szolgálhatna a további városépítési stratégiához.

 

Ez azért is sürgős feladat, mert az új polgármester nem szokott a levegőbe beszélni és nyilván komoly a terve, hogy Makoveczet újra Patakra hívja “alkotni” - nyilván kettős szándékkal, egyrészt hogy a város tovább gazdagodjon (ez őszinte, bár, mint a későbbiekből kiderül, szerintem naív, vagy legalábbis nem teljesen végiggondolt indok), másrészt hogy a híres “sztárépítész” hozzon egy kis pozitív PR-t a városnak és az élén álló politikusnak (ez is teljesen jogos cél, de elemzésem próbál rámutatni, hogy ez esetben legalábbis kétélű fegyver, érdemes alaposan mérlegelni, mennyit hoz és mennyit visz - Makovecz enyhén szólva nem osztatlanul népszerű, sem politikailag, sem építészetileg).

 

Tehát jó lenne, ha a Mester újbóli pataki mesterkedése előtt (helyett?) kialakulna a kérdésben egy demokratikus helyi nyilvános vita, ami átfogóan értékelné az ő eddigi tevékenységét, a város arculatára, fejlődésére gyakorolt hatását és ennek alapján fogalmazódna meg, fell kell-e kérni a folytatásra és konkrétan mit vár a város tőle ma. A konszenzus messze nem garantált, a veszekedés, sértődés, esetleg átpolitizálási szándék nagyon is elképzelhető, a téma helyből darázsfészeknek ígérkezik. Mégis javaslom a vitát lefolytatni (legalább elkezdeni), mert a kérdés szőnyeg alatt hagyása még nagyobb károkkal járhat.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Az elemzésnek két ponton is túl kell lépnie a szűken vett kérdésen: hogy értékelem Makovecz Imre pataki épületeit; egyrészt szükségszerű kitérni az ő máshol megvalósult műveire is, másrészt a konkrét pataki épületek kritikája jelentős részben nem magának az építésznek a bírálatát jelenti, hiszen nyilvánvaló, hogy igen jelentős korlátokat szabtak az ő tevékenységének a megrendelő elvárásai és hasonlók, másrészt óriási történelmi folyamatok is befolyásolják a városépítészetet, mint pl. az urbanizáció történelmi trendje, a szovjet megszállás, vagy éppen a fosszilis energiahordozók kimerülése, amik természetesen nem függenek tőlünk, egyénektől.

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Mit jelent tehát Makovecz Imre neve ma?

 

Biztosan állíthatjuk, hogy ma ő a külföldön legismertebb magyar építész, illetve gyakorlatilag az egyetlen, akinek a neve szélesebb körben ismert. Hasonlóan Magyarországon, ha megkérdeznénk az utca emberét, kiket tud megnevezni a ma élő magyar építészek közül, akik egyáltalán ismernek ilyet, szinte biztosan őt említenék és legtöbbjük valószínűleg csak az ő nevét ismeri. Ez a látszólagos „népszerűség“ azonban súlyos árnyakkal terhelt. Makovecz a magyar közélet egyik igen markáns jobboldali véleményformálója, ideológiateremtője. Ennek megfelelően a jobboldali „tábor“ jelentős, sőt bizonyára legnagyobb részében óriási tekintélye van, szinte „élő szent“ státusszal, míg ezáltal szerencsétlen hazai viszonyainknak megfelelően a baloldalon automatikusan átfogó ellenszenv, sőt nyilván sokak részéről gyűlölet övezi. Tudatosan megosztó személyiség, aki láthatóan egyáltalán nem aggódik emiatt, szinte élvezi (nyilván a „váljon el a vér a víztől“ elv alapján).

 

Saját maga által is szorgalmasan felépített kultusza legnagyobbrészt építészeti munkásságán alapul, amire az évek során rárakódott egy közéleti  „a nemzet vátesze“ szerepkör. Ezzel összefüggésben építészeti munkássága, de főleg annak általa keltett PR-körítése kezdettől fogva ideológiai, politikai tartalommal van felruházva, politikailag nem értéksemleges. Emiatt gyakorlatilag lehetetlen építészeti és közéleti tevékenységének éles szétválasztása, pl. olyan módon, hogy valaki mondjuk baloldali szavazóként nem azonosul közéleti mondanivalójával, viszont szereti az épületeit, vagy viszont. Ezt gyakran panaszolják maguk az építészszakmán belüli kollégái is, akik szeretnék kizárólag szakmai alapon bírálni épületeit, de ez nem tűnik lehetségesnek.

 

Itt kell megemlíteni, hogy a szakmán belül is megosztó jellegű a munkássága, de ez itt inkább természetes. (Sokan csak sikereit irigylik.) A rendszerváltás tájékán a fiatal építészek egy jelentős része került irányzatának vonzáskörébe, iskolát teremtett, az országot elárasztották a jellegzetes, félreismerhetetlen „organikus“, vagy a köznyelv által egyszerűen csak „Makoveczi“ -nek nevezett stílusú épületek. Ennek még a családi házak szintjén is van egy „népivé“ vált változata. (Nem a „népi“ szónak a hagyományos értelmében, hanem csak abban, hogy minden felsőbb befolyás, Makovecz személyes részvétele nélkül sokan ilyen elemeket rendelnek saját névtelen vidéki tervezőjüktől családi házukra, kisvállalkozásuk épületére, stb., ill. ilyen elemekkel „feldíszítve“ - szerintem gyakran inkább reménytelenül elcsúfítva - újítják fel létező házukat.)

 

Napjainkra, úgy tűnik, kissé kifáradt az irányzat, a posztmodernizmus egyéb irányzatai látszanak dominálni, sőt, a már lekűzdöttnek vélt „modern“ korai steril formái is megdöbbentően tömegesen bukkannak fel főleg lakóparkok, irodaparkok, nagyvállalalti beruházások formájában. A magán kisépíttetők frontján továbbra is a reménytelenül primitív, zűrzavaros „népi“ ízléstelenség dominál. Szubjektív véleményem szerint a szakma nagyobbik része ma inkább elveti Makovecz irányzatát, egy részük kimondottan a személyes stílusa („mérhetetlen egó“), vagy nekik ellenszenves közéleti szereplése miatt. Azonban amit többségük képvisel, a klasszikus modern felmelegített változata, vagy a posztmodern különféle, de a tradícióval élesen ellenséges, az emberellenes sterilitás kultuszát éltető irányzatai számomra általában rosszabbak, mint Makovecz építészete.

 

Makovecz a magyar nyelvterületen vitán felül „sztárépítésszé“ vált, ami önmagában (a „sztárépítész“, mint olyan) korunk építészetének világszerte az egyik legjellemzőbb, alapjában véve abszolút káros jelensége, bár Makovecz  nem tartozik a legrosszabb építész-sztárok közé, de erről később. A lényeg itt csak az, hogy sztár-státusza miatt olyan vidéki települési elöljárók, önkormányzatok számára is vonzó lehet „a Nagy Makoveczcel“ építteni, kicsit dicsfényében fürdeni, akiknél a pártpolitikai szempont egyébként nem túl erős, egyszerűen emelheti kis porfészkük rangját egy ilyen neves mester produktuma, ez egy státuszszimbólummá vált.

 

Megduplázódik, vagy háromszorozódik ez a hatás a határon túli, gyakran a kommunista város“rendezés“ etnikai tisztogatás által is motivált barbársága által alaposan sújtott magyar kisvárosok, falvak vezetőinek esetében. Ha náluk épít a Nagy Makovecz, az a fenti szemponton túl egy hangsúlyozottan „magyar“ jelleget is szimbolizál, mivel a Mester sikeresen övezte fel az évek során saját építészeti stílusát  „A“ MAGYAR ÉPÍTÉSZETI STÍLUS státuszával, amivel ki lehet fejezni a nemzeti identitást az asszimilációval fenyegető többségi közeg felé. (Szerintem ezt a státuszát sajnos nem támasztja alá a Kárpát-medence valóban organikus tradícionális építészeti hagyománya, de erről is később írok többet.) A háromszorozást az jelentheti, hogy értelemszerűen oda hívják dolgozni, ahol a település vezetése jobboldali érzelmű, de ez a kisebbségi sorban szinte automatikus.

 

A kialakult mai magyar politikai helyzetben tehát lehetetlennek tűnik Makovecz-művek, vagy az egész életmű egy politikamentes, szigorúan építészeti, urbanisztikai szempontú elemzése, kritikája, félő, hogy a jobboldali szavazók azzal regálhatnak a bírálatra, hogy „ütik a mi Szentünket“, míg a baloldaliak lelkesen üdvözölhetik a „támadást“, az „ellenségem ellensége a barátom“ elv alapján.

 

Ennek ellenére én mégis javaslom, hogy kíséreljük meg elkülöníteni egymástól Makovecz Imre közéleti és építészeti tevékenységét és koncentráljunk az utóbbira, mert az egy abszolút gyakorlatias kérdés, hogy ha szabad Vörösmartyt parafrazálni: „Ment-e a Makovecz-épületek által Sárospatak (és az ország, ill. a magyarlakta térség) elébb?“. Az eddigiekből is sejthető, de itt nyíltan is kimondom, hogy építészeti, urbanisztikai szempontból alapvetően kritikus vagyok Makovecz Imre életművével kapcsolatban, nagyrészt elvetem és inkább károsnak tartom, mint hasznosnak, de nyomatékosan javaslom, hogy megítélésében koncentráljunk a szorosan vett esztétikai, városképi, funkcionális szempontokra és ebből most hagyjuk ki a politikát!

 

A makoveczi életmű politikai és építészeti vonatkozásának szétválasztására egyébként már jobboldali személyiség is tett kísérletet: egy pár éve zajlott Makovecz Imre - Elek István nyilvános vitában (ami a német szövetségben végsőkig kitartó honvédeink hősiessége, mai „vállalhatósága“ megítéléséről folyt), Elek István „politikai tahósággal“ vádolja Makoveczet és ezt írja: „Minden tiszteletem a zseniális építészé, de egy fikarcnyi tisztelet sincs bennem a vak indulat által vezetett közéleti szereplő iránt.“

Én személy szerint inkább fordítva viszonyulok hozzá: bár nem teljesen azonos saját felfogásommal, Makovecz Imre politikai álláspontját minden további nélkül képes vagyok tolerálni, elfogadom a jobboldali gondolkodás egyik színfoltjának, míg építészetét alapvetően elvetem és a neki a jobboldalon szinte automatikusan kijáró „zseniális“ jelzőt kizárólag a sikeresen felépített imázs hamis és nagyon kártékony elemének tartom. Az eset egyúttal arra is rámutat, milyen veszélyekkel jár, ha egy politikai „táborban“ valaki szinte megkérdőjelezhetetlen építészi tekintélyre tesz szert: a nézeteivel vitába szálló táboron belülieknek szinte magyarázkodnia kell, hogy bírálatuk nem a „megszentelt“ tevékenységre vonatkozik, csak a gyarlóságaira.

Végül a mai Makovecz-kép konkrétan sárospataki vonatkozásaként megemlítem a kettősséget a hivatalos, „kanonizált“ álláspont és a „tanulatlan kisember“ véleménye között:

Nyilván, mivel a Mester nemzetközi hírnevét alapvetően a pataki Művelődés Háza hozta el, ez egy kihagyhatatlan dobás a helyi városmarketing, arculatmenedzselés részére, ezért érthetően az összes turisztikai , várostörténeti, stb. kiadvány dicsekszik a „Géniusz“ itteni döntő szerepével a belváros képében, azzal, amit Makovecz adott Pataknak és amit Patak adott Makovecznek. A helyi értelmiség és általában a képzett emberek, a középosztály konformizmusa, a betanult lecke része, hogy Patak joggal büszke a Nagy Művekre. Ezzel szemben az egyetem, könyvek és hasonlók által megzavaratlan fejű hétköznapi „egyszerű emberek“ nem éppen kis része a maga pórias módján messze nincs annyira hasraesve a nem is mindig funkcionális és gyakran számukra igencsak furcsa, nyakatekert épületek, szerkezeti elemek, megoldások láttán. Kamaszkorom (80-as évek első fele) egyik meghökkentő élménye volt, hogy amikor egyszer „tanult ember“-palántaként azon sajnálkoztam, milyen kár, hogy Makovecz nálunk, Újhelyben még nem épített semmit, a jelenlévő nem értelmiségi felnőttek többsége azzal reagált, hogy „Hála Istennek!“ Akkor nem értettem. Mai fejemmel magam is nagyon hálás vagyok az Úrnak!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

A makoveczi életmű és annak pataki része értékeléséhez elengedhetetlen egyrészt az építészet és urbanisztika 20. századi történetének, valamint patak urbanisztikai fejlődésnek, építészeti örökségének rövid áttekintése.

 

A XX. század, az építészeti hagyomány vészkorszaka

(olyan röviden, amennyire lehet...)

 

Kis leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az építészetben és városépítészetben minden a legnagyobb rendben volt kb. az I. Világháború végéig. (az ún. „hosszú 19. század“ végéig) Az emberiség többezeréves civilizációs fejlődése során apránként óriási tudásanyagot halmozott fel az építészetről, a települések legcélszerűbb elrendezéséről, az építőanyagokról, stb. Az építőmesterek, kőművesek, ácsok és építészek a világ minden pontján a helyi éghajlatnak és egyéb földrajzi adottságoknak megfelelő formákban , helyi építőanyagokból esztétikusan ki tudták elégíteni a társadalom igényeit az egyes funkciókhaz rendelt építményekkel.

 

Nem okozott gondot az ipari forradalom, majd a vasúthálózat kiépülése nyomán felgyorsuló urbanizáció sem, az építészek az ipar, a városiasodás megkövetelte új funkciókhoz ötletesen adaptáltak korábbi építészeti formákat, vagy fejlesztettek ki újakat. A városokat ekkor, még a tömeges egyéni autózás lehetősége előtt a tömör, helytakarékos szerkezet, a zártsorú beépítés jellemezte. Ez is évezredek alatt fejlődött ki, a fő ok az energiaszegénység volt, a vidéki hátországukból táplálkozó és azokat városi szolgáltatásokkal kiszolgáló centralizált városközpontok rendszere jelentette a szűkös energiabázis leghatékonyabb kihasználását - ekkor már vasútra, elővárosi vasútra, villamosra is alapozva.

 

A történelmileg kialakult városszerkezetre szintén a közlekedési, árumozgatási igény minimalizálása miatt jellemző volt a különféle funkciók vegyes elhelyezkedése. Például a kisvárosok főtere egyúttal piactér is volt, a piacteret szegélyező emeletes polgárházak földszintjein boltok, műhelyek voltak, az emeleten lakott a kereskedő, kézműves családja, a hátsó udvari melléképületekben laktak a cselédeik, ott volt a lovak istállója, a kocsiszín, egyéb állatok óljai, és talán még egy kis gyümölcsös-zöldséges kert is. Tehát magában a (kis)városközpontban vegyesen fordult elő a (kis)ipari, kereskedelmi, lakás, szállítási, sőt mezőgazdasági funkció. Emellett még ugyanott lehetett a vallási (főtéri templom), közigazgatási (városháza), oktatási (iskola), stb. funkció is. Egymástól élesen el voltak határolva a közcélú terek és a magánélet terei, építészeti eszközökkel is, mind a kettőt megbecsülték, de értették az elhatárolás szükségességét. Tehát pl. a házak az utca szélére, a telekhatárra épültek, többnyire zártsorúan, védett, zárt magánszférává téve a belső udvart, kertet.

 

A városi funkciók kiszolgálását elősegítő térszerkezet, az utcák, terek, építészeti megoldások kisebb-nagyobb részletei hosszú évszázadok alatt alakultak ki, csiszolódtak össze, bennük értékes kollektív emberi tapasztalat gyűlt fel. Mind a vidéki kőműveseket, mind a nagyvárosi építészeket megbecsülés övezte, de szó sem volt „sztárkultuszról“. Az építőmesterek szakmai alázattal kiszolgálták a társadalom, a gazdaság és főleg a konkrét megrendelő igényeit. Természetesnek számított, hogy a kivitelező alkalmazkodott a megrendelő ízléséhez, a fordítottja legfeljebb az építőmesterek által behozott új divatok vonzereje által fordulhatott elő.

 

Az építészet eszköztárában magától értetődően nagy szerepe volt a díszítésnek, ezt is természetesnek tartották és elvárták. A tárgyalt korra (1910-es évek) már kifejlődött a tudatos városszépítés programja és gyakorlata, ahol a városok, városszépítő egyletek szabályzatokkal, tudatos politikával igyekeztek a közcélú és a magánépíttetők által megrendelt épületeket egyaránt a városkép gazdagításának szolgálatába is állítani. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a korábbi korokban is alapvetően sikerült, szinte ösztönös, organikus módon, tehát a századok alatt apránként, házanként nőtt települések képe is szép, harmonikus, organikus volt.

 

Igaz, hogy főleg a nagyobb városokban, az építészetben voltak problémák, pl. a túlzsúfolt bérkaszárnyák, a füstölő gyárkémények, stb., azonban ez nem az építészek bűne volt, hanem a telekspekulációé, a profithajhászásé (az vesse az első követ, aki maga nem hajhászná, ha tehetné...), a más szempontokra tekintettel nem levő iparosításé, a túlhajtott urbanizációé. (Mindezen negatív jelenségek oka ekkorra a gazdaságnak a fosszilis energiahordozók nem megújuló erőforráskészleteire, mint alapra való fokozatos átállítása volt, de erre később visszatérek.) Az igazán organikus építészet és városfejlődés kora az ipari forradalomig tartott, de az építészet, a szakma az iparkor bűneiért nem felelős, a maga dolgát kb. az 1910-es évekig tisztességesen végezte.

 

E korra sikerült megoldani a városok köztisztasági, közegészségügyi problémáit is. Az építészet képviselőinek korábbbi korok és távolabbi régiók építészeti, urbanisztikai tapasztalatainak, megoldásainak széles tára állt rendelkezésére, amikből merítettek is, utánozva, adaptálva, vagy eredetien ötvözve. (neostílusok, pl. neogótika, az iparban is, vagy a keleti építészet elemei az európai szecesszióban, stb.)

 

Tehát a város, mint emberi településforma urbanisztikai, építészeti megoldásai kifinomultsága szempontjából történelme csúcspontjára, az építész- és építőmesteri szakma tudása csúcsára jutott az I. Világháború idejére. (A háborúnak ehhez semmi köze, ez csak az időpont jelzője.)

 

Sajnos azért tudjuk, hogy ez volt a csúcs, mert ekkor kezdődött a borzasztó hanyatlás.

 

Ahogy a nagy háború megnyitotta az utat az embertelen marxista, bolsevik ideológia politikai térnyerése előtt, ugyanez a pusztító, irracionális, dogmatikus ideológia megjelent és tömegesen népszerűvé vált a dekadens értelmiség, művészek, és ezen belül sajnos az építészek egy része körében is. Az építészetben egy új mozgalom született, a modernizmus. (Megtévesztő lehet, hogy a „modern“ szót már korábban is használták építészek új irányzatokra, de az még teljesen ártalmatlan dolog volt.) Ma már világos, hogy a modernizmus egy az egyben a bolsevizmus építészeti formája volt!

 

A nagy világégés után, amikor a forradalmárok  mindent rohadtnak, bűnösnek és züllöttnek neveztek, ami régi, ifjú, gőzösfejű építészek és egyéb művészek kiáltványokat adtak ki, amelyben szapulták a „burzsoáziát“ és az őket kiszolgáló „áruló“ építészeket, művészeket. (Miközben gyakorlatilag kivétel nélkül „burzsoá“ családok sarjai voltak.) A hiteles építész természetesen a MUNKÁS számára akart építeni. (Szavakban, mert a valódi munkások valódi igényei csak akadályozták volna őket a szent ideológia megvalósításában.) A gyűlölt régi rend elvetésének vágya szülte a modernista mozgalom alapjelszavát: „Nulláról kezdeni!“ Ebben könnyű felismerni az ismert kommunista jelszó, „a múltat végképp eltörölni...“ változatát.

 

A „bűnös“ múlttal való szakítás az építészetben az emberiség sokezer év alatt hangyaszorgalommal felhalmozott technikai, urbanisztikai tudásának teljes elvetését eredményezte, beleértve többek között magát a zártsorú beépítést, az utca-tér szerkezetet, sőt, még a lejtős tetőt is! (Éghajlattól, csapadékviszonyoktól teljesen függetlenül!) Hírhedt jelszó volt többek között: „a díszítés egy bűncselekmény!“ - mármint az épületeken - a cél a minimalizmus. („Az én építészetem szinte semmi“ - Van der Rohe) A modernista dogmák a lecsupaszított, geometrikus, főleg kockaszerű formákat, a dísztelen, sivár felületeket, a sterilitást, a csupasz betonfelületet kultiválták - tehát az ép szépérzékű, egészséges lelkű ember esztétikai érzékével, szépségfogalmával gyökeresen ellentétes dolgokat eszményítették. 

 

A korábbi korokét meghaladónak hirdetett „tudományos“ építészet, a „funkcionalizmus“ épp annyira volt tudományos és funkcionalista, amennyire a „tudományos szocializmus“ volt működőképesebb a magántulajdonon alapuló „bűnös régi rendnél“. A legpusztítóbb az volt az új irányzatban, hogy nem érte be annyival, hogy a saját elvein alapuló műveket helyezze el a régiek mellett, között, hanem célul tűzte ki a régi építészet, városépítészet sokévszázados termése és a létrehozásukra vonatkozó tudás teljes elpusztítását is! (Ez később annyit enyhült, hogy a „műemlék“ kategória megmenekülhetett, de az sem úszta meg gyakori megerőszakolások nélkül.)

 

A modernizmus leghíresebb (helyesen: hírhedtebb) fészke a németországi Bauhaus volt, amely idővel ügyesen el tudott szakadni a baloldali politikai kapcsolatoktól, míg pl. Le Corbusier, a nagy szélhámos volt olyan okos, hogy eleve politikamentesnek állította be ideológiai portékáját, hogy kapitalista viszonyok között is szalonképes legyen. A modernizmus azonban sokkal sikeresebb volt szülőjétől, a politikai marxizmustól, mert annak karanténba szorított helyzetével ellentétben (a „szocialista tábor“) a II. Világháború után gyakorlatilag az egész világot képes volt meghódítani és pusztítani.

 

Nem feladatom itt a modernizmus alaposabb elemzése, de fontos még megemlíteni, hogy az amúgy is romboló ideológia sajnos korán magába olvasztotta a destruktív szekták kultuszmódszereit, amelynek legfőbb eszköze a karmaiba került szerencsétlen építészpalánták agymosása, indoktrinációja a Szent Tannal és a RÉGI, az építészeti hagyomány ellenségképének beléjük oltása. A szélesebb közvélemény, ill. a döntéshozó elit számára pedig már bőven elegendőek a hagyományos propagandamódszerek, ill. az egyszerű sznobizmus, ami divat, azzal senki nem mer szembeszállni.

 

Egyes kutatók nem alap nélkül vírushoz is hasonlítják a modernista építészet dogmatikus ideológiáját. Tárgyunkhoz tartozik, hogy a modernizmus születése környékén az alapítókra ható, mintául szolgáló mágikus kultuszok egyike maga a Steiner-féle antropozófia volt, amelynek tanítása Makovecz Imrére egyértelműen a legnagyobb hatást gyakorló eszme - természetesen Makovecz nem tartozik a dogmatikus modernisták közé, sőt azok művét dühösen szidalmazza - teljes joggal.

 

Szintén meg kell említeni, hogy a modernizmussal nagyjából egyidősek a témánkat képező irányzat, az ún. Organikus Építészet gyökerei is, tehát maga a Steinerizmus, a modernizmusból nem szögletes, hanem ívelt formák alkalmazása miatt kitagadottt Menddelssohn, az amerikai Frank Lloyd Wright, az organikus építészet névadója, aki magának a modernizmusnak is egy korai „mestere“ (ő azonban sok másnak is) és a modernizmust némileg meg is előző,  egyedülálló, bizarr stílusú Gaudi. Feltétlenül fel kell figyelnünk Steiner híres Goetheanumára, főleg annak a második, már a korai modernizmus által befolyásolt változatára, mivel az Makovecz építészetében újra meg újra visszaköszön, szinte megbabonázta az építészt. (vagy lusta más mintákat keresni, és a róka 77. bőrének lenyúzásánál tart...)

 

Folytatás következik, ha ráérek...

 

Nyitólap (Bobkó Csaba Honlapja)                  Hagyományos Építészet