Nyitólap (Bobkó Csaba Honlapja) Hagyományos Építészet
A www.sarospatak.hu hivatalos sárospataki városi honlap Aktuális - rovatából (2006 december?):
|
Sárospatakon járt
Makovecz Imre |
|
|
A mai napon Sárospatak polgármesterének vendége volt Makovecz Imre Ybl díjas tervező, aki
munkásságának remekei Sárospatak számos pontján megtalálhatóak. Az új
városvezetés fontos feladatának tartja, hogy a kilencvenes években elkezdett,
a tervező nevéhez kötődő, máig befejezetlen belvárosi munkák lezáruljanak,
ezzel kialakuljon azok végleges arculata. |
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Visszatért a MESTER a Tett Színhelyére. Újra fog ALKOTNI is?
Makovecz Imre
pataki látogatása és itteni tevékenységének felvetődött lehetséges folytatása
jó alkalmat kínál arra, hogy kísérletet tegyünk végre a neves építész életműve
pataki részének alapos, urbanisztikai szempontú elemzésére. Én ezt a
hagyományos építészet és urbanisztika, ill. ezek felélesztése, a
modernizmus-posztmodernizmus vészkorszakának meghaladását ígérő
továbbfolytatása, valamint az Olajcsúcs szemszögéből próbálom meg elkezdeni,
egyenlőre csak csíraként, aminek kifejlesztése sok további munkát igényel még.
Miért gondolom,
hogy a pataki Makovecz-mű elemzése hiányzik? Előre kell bocsátanom, hogy
nem tanulmányoztam, jelent-e meg erről Patakon valamilyen átfogóbb elemzés az
évek során, de azt látatlanban is ki merem jelenteni, hogy ha igen, az nem
változtat a kérdésnek a helyi közvéleményben való elrendezetlenségén,
végiggondolatlanságán, hogy erről nem folyt máig olyan nyilvános közéleti vita,
ami vagy konszenzushoz vezetett volna, vagy láthatóvá tette volna az eltérő
álláspontokat, és tanulságul szolgálhatna a további városépítési stratégiához.
Ez azért is sürgős feladat,
mert az új polgármester nem szokott a levegőbe beszélni és nyilván komoly a
terve, hogy Makoveczet újra Patakra hívja “alkotni” - nyilván kettős
szándékkal, egyrészt hogy a város tovább gazdagodjon (ez őszinte, bár, mint a
későbbiekből kiderül, szerintem naív, vagy legalábbis nem teljesen végiggondolt
indok), másrészt hogy a híres “sztárépítész” hozzon egy kis pozitív PR-t a
városnak és az élén álló politikusnak (ez is teljesen jogos cél, de elemzésem
próbál rámutatni, hogy ez esetben legalábbis kétélű fegyver, érdemes alaposan
mérlegelni, mennyit hoz és mennyit visz - Makovecz enyhén szólva nem
osztatlanul népszerű, sem politikailag, sem építészetileg).
Tehát jó lenne, ha a Mester
újbóli pataki mesterkedése előtt (helyett?) kialakulna a kérdésben egy
demokratikus helyi nyilvános vita, ami átfogóan értékelné az ő eddigi
tevékenységét, a város arculatára, fejlődésére gyakorolt hatását és ennek
alapján fogalmazódna meg, fell kell-e kérni a folytatásra és konkrétan mit vár
a város tőle ma. A konszenzus messze nem garantált, a veszekedés, sértődés,
esetleg átpolitizálási szándék nagyon is elképzelhető, a téma helyből
darázsfészeknek ígérkezik. Mégis javaslom a vitát lefolytatni (legalább
elkezdeni), mert a kérdés szőnyeg alatt hagyása még nagyobb károkkal járhat.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az elemzésnek két
ponton is túl kell lépnie a szűken vett kérdésen: hogy értékelem Makovecz Imre
pataki épületeit; egyrészt szükségszerű kitérni az ő máshol megvalósult műveire
is, másrészt a konkrét pataki épületek kritikája jelentős részben nem magának
az építésznek a bírálatát jelenti, hiszen nyilvánvaló, hogy igen jelentős
korlátokat szabtak az ő tevékenységének a megrendelő elvárásai és hasonlók,
másrészt óriási történelmi folyamatok is befolyásolják a városépítészetet, mint
pl. az urbanizáció történelmi trendje, a szovjet megszállás, vagy éppen a
fosszilis energiahordozók kimerülése, amik természetesen nem függenek tőlünk,
egyénektől.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mit jelent tehát Makovecz
Imre neve ma?
Biztosan állíthatjuk, hogy ma ő a
külföldön legismertebb magyar építész, illetve gyakorlatilag az egyetlen,
akinek a neve szélesebb körben ismert. Hasonlóan Magyarországon, ha megkérdeznénk
az utca emberét, kiket tud megnevezni a ma élő magyar építészek közül, akik
egyáltalán ismernek ilyet, szinte biztosan őt említenék és legtöbbjük
valószínűleg csak az ő nevét ismeri. Ez a látszólagos „népszerűség“ azonban
súlyos árnyakkal terhelt. Makovecz a magyar közélet egyik igen markáns
jobboldali véleményformálója, ideológiateremtője. Ennek megfelelően a
jobboldali „tábor“ jelentős, sőt bizonyára legnagyobb részében óriási
tekintélye van, szinte „élő szent“ státusszal, míg ezáltal szerencsétlen hazai
viszonyainknak megfelelően a baloldalon automatikusan átfogó ellenszenv, sőt
nyilván sokak részéről gyűlölet övezi. Tudatosan megosztó személyiség, aki
láthatóan egyáltalán nem aggódik emiatt, szinte élvezi (nyilván a „váljon el a
vér a víztől“ elv alapján).
Saját maga által is szorgalmasan felépített
kultusza legnagyobbrészt építészeti munkásságán alapul, amire az évek során
rárakódott egy közéleti „a nemzet vátesze“ szerepkör. Ezzel
összefüggésben építészeti munkássága, de főleg annak általa keltett PR-körítése
kezdettől fogva ideológiai, politikai tartalommal van felruházva, politikailag
nem értéksemleges. Emiatt gyakorlatilag lehetetlen építészeti és közéleti
tevékenységének éles szétválasztása, pl. olyan módon, hogy valaki mondjuk baloldali
szavazóként nem azonosul közéleti mondanivalójával, viszont szereti az
épületeit, vagy viszont. Ezt gyakran panaszolják maguk az építészszakmán belüli
kollégái is, akik szeretnék kizárólag szakmai alapon bírálni épületeit, de ez
nem tűnik lehetségesnek.
Itt kell megemlíteni, hogy a
szakmán belül is megosztó jellegű a munkássága, de ez itt inkább természetes.
(Sokan csak sikereit irigylik.) A rendszerváltás tájékán a fiatal építészek egy
jelentős része került irányzatának vonzáskörébe, iskolát teremtett, az országot
elárasztották a jellegzetes, félreismerhetetlen „organikus“, vagy a köznyelv
által egyszerűen csak „Makoveczi“ -nek nevezett stílusú épületek. Ennek még a
családi házak szintjén is van egy „népivé“ vált változata. (Nem a „népi“ szónak
a hagyományos értelmében, hanem csak abban, hogy minden felsőbb befolyás,
Makovecz személyes részvétele nélkül sokan ilyen elemeket rendelnek saját
névtelen vidéki tervezőjüktől családi házukra, kisvállalkozásuk épületére,
stb., ill. ilyen elemekkel „feldíszítve“ - szerintem gyakran inkább
reménytelenül elcsúfítva - újítják fel létező házukat.)
Napjainkra, úgy tűnik, kissé kifáradt az irányzat,
a posztmodernizmus egyéb irányzatai látszanak dominálni, sőt, a már
lekűzdöttnek vélt „modern“ korai steril formái is megdöbbentően tömegesen
bukkannak fel főleg lakóparkok, irodaparkok, nagyvállalalti beruházások
formájában. A magán kisépíttetők frontján továbbra is a reménytelenül primitív,
zűrzavaros „népi“ ízléstelenség dominál. Szubjektív véleményem szerint a szakma
nagyobbik része ma inkább elveti Makovecz irányzatát, egy részük kimondottan a
személyes stílusa („mérhetetlen egó“), vagy nekik ellenszenves közéleti
szereplése miatt. Azonban amit többségük képvisel, a klasszikus modern
felmelegített változata, vagy a posztmodern különféle, de a tradícióval élesen
ellenséges, az emberellenes sterilitás kultuszát éltető irányzatai számomra
általában rosszabbak, mint Makovecz építészete.
Makovecz a magyar nyelvterületen
vitán felül „sztárépítésszé“ vált, ami önmagában (a „sztárépítész“, mint olyan)
korunk építészetének világszerte az egyik legjellemzőbb, alapjában véve
abszolút káros jelensége, bár Makovecz nem tartozik a legrosszabb
építész-sztárok közé, de erről később. A lényeg itt csak az, hogy
sztár-státusza miatt olyan vidéki települési elöljárók, önkormányzatok számára
is vonzó lehet „a Nagy Makoveczcel“ építteni, kicsit dicsfényében fürdeni,
akiknél a pártpolitikai szempont egyébként nem túl erős, egyszerűen emelheti
kis porfészkük rangját egy ilyen neves mester produktuma, ez egy
státuszszimbólummá vált.
Megduplázódik, vagy háromszorozódik ez a hatás a
határon túli, gyakran a kommunista város“rendezés“ etnikai tisztogatás által is
motivált barbársága által alaposan sújtott magyar kisvárosok, falvak vezetőinek
esetében. Ha náluk épít a Nagy Makovecz, az a fenti szemponton túl egy
hangsúlyozottan „magyar“ jelleget is szimbolizál, mivel a Mester sikeresen
övezte fel az évek során saját építészeti stílusát „A“ MAGYAR ÉPÍTÉSZETI
STÍLUS státuszával, amivel ki lehet fejezni a nemzeti identitást az
asszimilációval fenyegető többségi közeg felé. (Szerintem ezt a státuszát
sajnos nem támasztja alá a Kárpát-medence valóban organikus tradícionális
építészeti hagyománya, de erről is később írok többet.) A háromszorozást az jelentheti,
hogy értelemszerűen oda hívják dolgozni, ahol a település vezetése jobboldali
érzelmű, de ez a kisebbségi sorban szinte automatikus.
A kialakult mai magyar politikai
helyzetben tehát lehetetlennek tűnik Makovecz-művek, vagy az egész életmű egy politikamentes,
szigorúan építészeti, urbanisztikai szempontú elemzése, kritikája, félő, hogy a
jobboldali szavazók azzal regálhatnak a bírálatra, hogy „ütik a mi Szentünket“,
míg a baloldaliak lelkesen üdvözölhetik a „támadást“, az „ellenségem ellensége a
barátom“ elv alapján.
Ennek ellenére én mégis javaslom, hogy kíséreljük
meg elkülöníteni egymástól Makovecz Imre közéleti és építészeti tevékenységét
és koncentráljunk az utóbbira, mert az egy abszolút gyakorlatias kérdés, hogy ha
szabad Vörösmartyt parafrazálni: „Ment-e a Makovecz-épületek által Sárospatak
(és az ország, ill. a magyarlakta térség) elébb?“. Az eddigiekből is sejthető,
de itt nyíltan is kimondom, hogy építészeti, urbanisztikai szempontból alapvetően
kritikus vagyok Makovecz Imre életművével kapcsolatban, nagyrészt elvetem és
inkább károsnak tartom, mint hasznosnak, de nyomatékosan javaslom, hogy
megítélésében koncentráljunk a szorosan vett esztétikai, városképi,
funkcionális szempontokra és ebből most hagyjuk ki a politikát!
A makoveczi életmű politikai és építészeti
vonatkozásának szétválasztására egyébként már jobboldali személyiség is tett
kísérletet: egy pár éve zajlott Makovecz Imre - Elek István nyilvános vitában
(ami a német szövetségben végsőkig kitartó honvédeink hősiessége, mai
„vállalhatósága“ megítéléséről folyt), Elek István „politikai tahósággal“
vádolja Makoveczet és ezt írja: „Minden tiszteletem a zseniális építészé, de
egy fikarcnyi tisztelet sincs bennem a vak indulat által vezetett közéleti
szereplő iránt.“
Én személy szerint inkább fordítva viszonyulok
hozzá: bár nem teljesen azonos saját felfogásommal, Makovecz Imre politikai
álláspontját minden további nélkül képes vagyok tolerálni, elfogadom a
jobboldali gondolkodás egyik színfoltjának, míg építészetét alapvetően elvetem
és a neki a jobboldalon szinte automatikusan kijáró „zseniális“ jelzőt
kizárólag a sikeresen felépített imázs hamis és nagyon kártékony elemének
tartom. Az eset egyúttal arra is rámutat, milyen veszélyekkel jár, ha egy
politikai „táborban“ valaki szinte megkérdőjelezhetetlen építészi tekintélyre
tesz szert: a nézeteivel vitába szálló táboron belülieknek szinte
magyarázkodnia kell, hogy bírálatuk nem a „megszentelt“ tevékenységre
vonatkozik, csak a gyarlóságaira.
Végül a mai Makovecz-kép konkrétan sárospataki
vonatkozásaként megemlítem a kettősséget a hivatalos, „kanonizált“ álláspont és
a „tanulatlan kisember“ véleménye között:
Nyilván, mivel a Mester nemzetközi hírnevét
alapvetően a pataki Művelődés Háza hozta el, ez egy kihagyhatatlan dobás a
helyi városmarketing, arculatmenedzselés részére, ezért érthetően az összes
turisztikai , várostörténeti, stb. kiadvány dicsekszik a „Géniusz“ itteni döntő
szerepével a belváros képében, azzal, amit Makovecz adott Pataknak és amit
Patak adott Makovecznek. A helyi értelmiség és általában a képzett emberek, a
középosztály konformizmusa, a betanult lecke része, hogy Patak joggal büszke a
Nagy Művekre. Ezzel szemben az egyetem, könyvek és hasonlók által megzavaratlan
fejű hétköznapi „egyszerű emberek“ nem éppen kis része a maga pórias módján
messze nincs annyira hasraesve a nem is mindig funkcionális és gyakran számukra
igencsak furcsa, nyakatekert épületek, szerkezeti elemek, megoldások láttán.
Kamaszkorom (80-as évek első fele) egyik meghökkentő élménye volt, hogy amikor
egyszer „tanult ember“-palántaként azon sajnálkoztam, milyen kár, hogy Makovecz
nálunk, Újhelyben még nem épített semmit, a jelenlévő nem értelmiségi felnőttek
többsége azzal reagált, hogy „Hála Istennek!“ Akkor nem értettem. Mai fejemmel
magam is nagyon hálás vagyok az Úrnak!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A makoveczi életmű és annak pataki része
értékeléséhez elengedhetetlen egyrészt az építészet és urbanisztika 20. századi
történetének, valamint patak urbanisztikai fejlődésnek, építészeti örökségének
rövid áttekintése.
A XX. század, az építészeti
hagyomány vészkorszaka
(olyan röviden, amennyire
lehet...)
Kis leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk,
hogy az építészetben és városépítészetben minden a legnagyobb rendben volt kb.
az I. Világháború végéig. (az ún. „hosszú 19. század“ végéig) Az emberiség
többezeréves civilizációs fejlődése során apránként óriási tudásanyagot
halmozott fel az építészetről, a települések legcélszerűbb elrendezéséről, az
építőanyagokról, stb. Az építőmesterek, kőművesek, ácsok és építészek a világ
minden pontján a helyi éghajlatnak és egyéb földrajzi adottságoknak megfelelő
formákban , helyi építőanyagokból esztétikusan ki tudták elégíteni a társadalom
igényeit az egyes funkciókhaz rendelt építményekkel.
Nem okozott gondot az ipari forradalom, majd a
vasúthálózat kiépülése nyomán felgyorsuló urbanizáció sem, az építészek az
ipar, a városiasodás megkövetelte új funkciókhoz ötletesen adaptáltak korábbi
építészeti formákat, vagy fejlesztettek ki újakat. A városokat ekkor, még a
tömeges egyéni autózás lehetősége előtt a tömör, helytakarékos szerkezet, a
zártsorú beépítés jellemezte. Ez is évezredek alatt fejlődött ki, a fő ok az
energiaszegénység volt, a vidéki hátországukból táplálkozó és azokat városi
szolgáltatásokkal kiszolgáló centralizált városközpontok rendszere jelentette a
szűkös energiabázis leghatékonyabb kihasználását - ekkor már vasútra, elővárosi
vasútra, villamosra is alapozva.
A történelmileg kialakult városszerkezetre szintén
a közlekedési, árumozgatási igény minimalizálása miatt jellemző volt a
különféle funkciók vegyes elhelyezkedése. Például a kisvárosok főtere egyúttal
piactér is volt, a piacteret szegélyező emeletes polgárházak földszintjein
boltok, műhelyek voltak, az emeleten lakott a kereskedő, kézműves családja, a
hátsó udvari melléképületekben laktak a cselédeik, ott volt a lovak istállója,
a kocsiszín, egyéb állatok óljai, és talán még egy kis gyümölcsös-zöldséges
kert is. Tehát magában a (kis)városközpontban vegyesen fordult elő a
(kis)ipari, kereskedelmi, lakás, szállítási, sőt mezőgazdasági funkció.
Emellett még ugyanott lehetett a vallási (főtéri templom), közigazgatási
(városháza), oktatási (iskola), stb. funkció is. Egymástól élesen el voltak
határolva a közcélú terek és a magánélet terei, építészeti eszközökkel is, mind
a kettőt megbecsülték, de értették az elhatárolás szükségességét. Tehát pl. a
házak az utca szélére, a telekhatárra épültek, többnyire zártsorúan, védett,
zárt magánszférává téve a belső udvart, kertet.
A városi funkciók kiszolgálását elősegítő
térszerkezet, az utcák, terek, építészeti megoldások kisebb-nagyobb részletei
hosszú évszázadok alatt alakultak ki, csiszolódtak össze, bennük értékes
kollektív emberi tapasztalat gyűlt fel. Mind a vidéki kőműveseket, mind a
nagyvárosi építészeket megbecsülés övezte, de szó sem volt „sztárkultuszról“.
Az építőmesterek szakmai alázattal kiszolgálták a társadalom, a gazdaság és főleg
a konkrét megrendelő igényeit. Természetesnek számított, hogy a kivitelező
alkalmazkodott a megrendelő ízléséhez, a fordítottja legfeljebb az
építőmesterek által behozott új divatok vonzereje által fordulhatott elő.
Az építészet eszköztárában magától értetődően nagy
szerepe volt a díszítésnek, ezt is természetesnek tartották és elvárták. A
tárgyalt korra (1910-es évek) már kifejlődött a tudatos városszépítés programja
és gyakorlata, ahol a városok, városszépítő egyletek szabályzatokkal, tudatos
politikával igyekeztek a közcélú és a magánépíttetők által megrendelt
épületeket egyaránt a városkép gazdagításának szolgálatába is állítani.
Nyilvánvaló azonban, hogy ez a korábbi korokban is alapvetően sikerült, szinte
ösztönös, organikus módon, tehát a századok alatt apránként, házanként nőtt
települések képe is szép, harmonikus, organikus volt.
Igaz, hogy főleg a nagyobb városokban, az
építészetben voltak problémák, pl. a túlzsúfolt bérkaszárnyák, a füstölő
gyárkémények, stb., azonban ez nem az építészek bűne volt, hanem a
telekspekulációé, a profithajhászásé (az vesse az első követ, aki maga nem
hajhászná, ha tehetné...), a más szempontokra tekintettel nem levő iparosításé,
a túlhajtott urbanizációé. (Mindezen negatív jelenségek oka ekkorra a
gazdaságnak a fosszilis energiahordozók nem megújuló erőforráskészleteire, mint
alapra való fokozatos átállítása volt, de erre később visszatérek.) Az igazán
organikus építészet és városfejlődés kora az ipari forradalomig tartott, de az
építészet, a szakma az iparkor bűneiért nem felelős, a maga dolgát kb. az
1910-es évekig tisztességesen végezte.
E korra sikerült megoldani a városok
köztisztasági, közegészségügyi problémáit is. Az építészet képviselőinek
korábbbi korok és távolabbi régiók építészeti, urbanisztikai tapasztalatainak,
megoldásainak széles tára állt rendelkezésére, amikből merítettek is, utánozva,
adaptálva, vagy eredetien ötvözve. (neostílusok, pl. neogótika, az iparban is,
vagy a keleti építészet elemei az európai szecesszióban, stb.)
Tehát a város, mint emberi
településforma urbanisztikai, építészeti megoldásai kifinomultsága
szempontjából történelme csúcspontjára, az építész- és építőmesteri szakma
tudása csúcsára jutott az I. Világháború idejére. (A háborúnak ehhez semmi
köze, ez csak az időpont jelzője.)
Sajnos azért tudjuk, hogy
ez volt a csúcs, mert ekkor kezdődött a borzasztó hanyatlás.
Ahogy a nagy háború megnyitotta
az utat az embertelen marxista, bolsevik ideológia politikai térnyerése előtt,
ugyanez a pusztító, irracionális, dogmatikus ideológia megjelent és tömegesen
népszerűvé vált a dekadens értelmiség, művészek, és ezen belül sajnos az
építészek egy része körében is. Az építészetben egy új mozgalom született, a
modernizmus. (Megtévesztő lehet, hogy a „modern“ szót már korábban is
használták építészek új irányzatokra, de az még teljesen ártalmatlan dolog
volt.) Ma már világos, hogy a modernizmus egy az egyben a bolsevizmus
építészeti formája volt!
A nagy világégés után, amikor a
forradalmárok mindent rohadtnak, bűnösnek és züllöttnek neveztek, ami
régi, ifjú, gőzösfejű építészek és egyéb művészek kiáltványokat adtak ki,
amelyben szapulták a „burzsoáziát“ és az őket kiszolgáló „áruló“ építészeket,
művészeket. (Miközben gyakorlatilag kivétel nélkül „burzsoá“ családok sarjai
voltak.) A hiteles építész természetesen a MUNKÁS számára akart építeni.
(Szavakban, mert a valódi munkások valódi igényei csak akadályozták volna őket
a szent ideológia megvalósításában.) A gyűlölt régi rend elvetésének vágya
szülte a modernista mozgalom alapjelszavát: „Nulláról kezdeni!“ Ebben könnyű
felismerni az ismert kommunista jelszó, „a múltat végképp eltörölni...“
változatát.
A „bűnös“ múlttal való szakítás az építészetben az
emberiség sokezer év alatt hangyaszorgalommal felhalmozott technikai, urbanisztikai
tudásának teljes elvetését eredményezte, beleértve többek között magát a
zártsorú beépítést, az utca-tér szerkezetet, sőt, még a lejtős tetőt is!
(Éghajlattól, csapadékviszonyoktól teljesen függetlenül!) Hírhedt jelszó volt
többek között: „a díszítés egy bűncselekmény!“ - mármint az épületeken - a cél
a minimalizmus. („Az én építészetem szinte semmi“ - Van der Rohe) A modernista
dogmák a lecsupaszított, geometrikus, főleg kockaszerű formákat, a dísztelen,
sivár felületeket, a sterilitást, a csupasz betonfelületet kultiválták - tehát
az ép szépérzékű, egészséges lelkű ember esztétikai érzékével,
szépségfogalmával gyökeresen ellentétes dolgokat eszményítették.
A korábbi korokét meghaladónak hirdetett
„tudományos“ építészet, a „funkcionalizmus“ épp annyira volt tudományos és
funkcionalista, amennyire a „tudományos szocializmus“ volt működőképesebb a
magántulajdonon alapuló „bűnös régi rendnél“. A legpusztítóbb az volt az új
irányzatban, hogy nem érte be annyival, hogy a saját elvein alapuló műveket
helyezze el a régiek mellett, között, hanem célul tűzte ki a régi építészet,
városépítészet sokévszázados termése és a létrehozásukra vonatkozó tudás teljes
elpusztítását is! (Ez később annyit enyhült, hogy a „műemlék“ kategória
megmenekülhetett, de az sem úszta meg gyakori megerőszakolások nélkül.)
A modernizmus leghíresebb (helyesen: hírhedtebb)
fészke a németországi Bauhaus volt, amely idővel ügyesen el tudott szakadni a
baloldali politikai kapcsolatoktól, míg pl. Le Corbusier, a nagy szélhámos volt
olyan okos, hogy eleve politikamentesnek állította be ideológiai portékáját,
hogy kapitalista viszonyok között is szalonképes legyen. A modernizmus azonban
sokkal sikeresebb volt szülőjétől, a politikai marxizmustól, mert annak
karanténba szorított helyzetével ellentétben (a „szocialista tábor“) a II.
Világháború után gyakorlatilag az egész világot képes volt meghódítani és
pusztítani.
Nem feladatom itt a modernizmus alaposabb
elemzése, de fontos még megemlíteni, hogy az amúgy is romboló ideológia sajnos
korán magába olvasztotta a destruktív szekták kultuszmódszereit, amelynek
legfőbb eszköze a karmaiba került szerencsétlen építészpalánták agymosása,
indoktrinációja a Szent Tannal és a RÉGI, az építészeti hagyomány
ellenségképének beléjük oltása. A szélesebb közvélemény, ill. a döntéshozó elit
számára pedig már bőven elegendőek a hagyományos propagandamódszerek, ill. az
egyszerű sznobizmus, ami divat, azzal senki nem mer szembeszállni.
Egyes kutatók nem alap nélkül vírushoz is
hasonlítják a modernista építészet dogmatikus ideológiáját. Tárgyunkhoz
tartozik, hogy a modernizmus születése környékén az alapítókra ható, mintául
szolgáló mágikus kultuszok egyike maga a Steiner-féle antropozófia volt,
amelynek tanítása Makovecz Imrére egyértelműen a legnagyobb hatást gyakorló
eszme - természetesen Makovecz nem tartozik a dogmatikus modernisták közé, sőt
azok művét dühösen szidalmazza - teljes joggal.
Szintén meg kell említeni, hogy a modernizmussal
nagyjából egyidősek a témánkat képező irányzat, az ún. Organikus Építészet
gyökerei is, tehát maga a Steinerizmus, a modernizmusból nem szögletes, hanem
ívelt formák alkalmazása miatt kitagadottt Menddelssohn, az amerikai Frank
Lloyd Wright, az organikus építészet névadója, aki magának a modernizmusnak is
egy korai „mestere“ (ő azonban sok másnak is) és a modernizmust némileg meg is
előző, egyedülálló, bizarr stílusú Gaudi. Feltétlenül fel kell figyelnünk
Steiner híres Goetheanumára, főleg annak a második, már a korai modernizmus
által befolyásolt változatára, mivel az Makovecz építészetében újra meg újra
visszaköszön, szinte megbabonázta az építészt. (vagy lusta más mintákat
keresni, és a róka 77. bőrének lenyúzásánál tart...)
Folytatás következik, ha ráérek...
Nyitólap (Bobkó Csaba Honlapja) Hagyományos Építészet