James Howard Kunstler:

Reményt lelni egy olajutáni társadalomban

Miközben az amerikai társadalom folytatja alvajárását egy energiahiánnyal, éghajlatváltozással és geopolitikai felfordulással fémjelzett jövő felé, tovább folytatjuk az álmodozást is. Kollektív álmunk azok közé a legszínesebbek közé tartozik, amelyeket közvetlenül ébredés előtt álmodunk. Ez egy speciálisan amerikai álom egy speciálisan amerikai témában: hogyan tartsuk üzemben az összes kocsit a benzin helyett valami más dologgal. Etanollal fogjuk őket hajtani! Hajtsuk őket biodízellel, szénből gyártott műbenzinnel, hidrogénnel, metángázzal, árammal, használt hasábburgonyasütő olajjal...!

Az álom lázas köröket tesz meg, miközben az összes benzinpótlék megvizsgáltatik és elégtelennek találtatik. De a vágy az autók üzembentartására olyan hatalmas, hogy az álom csak köröz tovább. Etanol! Biodízel! Műbenzin...

A szakadatlan energiaválság kibontakozásával egy kegyetlen valóság vár ránk.  Az USA Energiaügyi Minisztériuma szerint a világ olajkitermelése elérte a csúcsát 2005 decemberében egy kicsivel napi 85 millió hordó felett. Azóta abszolút laposan tendált 84 millió körül. Eközben a világ olajfogyasztása töretlenül nőtt a 2001-es napi 77 millió hordóról több, mint 85 millióra az idén. Világos kép bontakozik ki: a kereslet ma meghaladja a világszintű kínálatot. Vagy másképp fogalmazva, az olajkitermelés nem nőtt, dacára az összes érintett heves vágyának és a lehengerlő ösztönzőnek, miszerint az ár 2001 óta közel megnégyszereződött.

Nem kérdéses, hogy bajban vagyunk az olajjal.  A földgázhelyzet hasonlóan baljós, némi különbséggel a technikai részletekben. A földgázkitermelés nem olyan lassan csökken, mint az olajé, egy előrejelezhető haranggörbét követve; egyszerűen megszűnik kijönni a földből, amikor egy adott gázkút kimerül. Az is jellemző, hogy a földgázt arról a kontinensről kapjuk, amelyiken élünk. Ha tengerentúlról akarunk földgázt importálni, azt cseppfolyósítani kell, be kell tölteni egy speciális, drágán megépíthető és üzemeltethető tankhajóba, majd kitölteni egy erre szakosodott tengeri terminálnál.

Az amerikai otthonok fele gázfűtéses és az áramunk kb. 16 %-át termelik vele. Az ipar a legfőbb nyersanyagként használja a földgázt a műtrágyák, műanyagok, tinta, ragasztók, festékek, mosószerek, rovarirtók és sok más mindennapi háztartási cikk gyártásához. A műgumi és a mesterséges szálak, mint a nájlon nem állíthatók elő a földgázból készülő vegyianyagok nélkül. Észak-Amerikában a földgázkitermelés 1973-ban érte el a csúcsát. Olyan gyorsan fúrunk, ahogy csak tudunk, hogy üzemeltethessük a légkondikat és a kályhákat.

Ráadásul az éghajlatváltozás problémái szaporítják, szerteágazóbbá teszik és kölcsönösen erősítik egymást a rohamosan elfogyó oalj- és gázkészletek problémáival.  Látványos illusztrációja volt ennek 2005-ben, amikor az enyhén melegebb óceáni hőmérséklet által küldött Katrina és Rita hurrikánok rárontottak a Mexikói-öböl partvidékére. Majdnem egy évvel később az öbölben az olajkitermelés kb. 12%-a és a gázkitermelés 9,5%-a még mindig szünetelt, valószínűleg örökre. Sok ilyen kitermelőplatform talán soha nem fog újjáépülni, mivel a lentmaradt olaj és gáz mennyisége nem indokolja a költséget. Ha 50 millió dollár értékű olaj van lent, miért költenének 100 millió dollárt a lerombolt platform pótlására, hogy felhozzák?

Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig  2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik. A következő években nehézségeink lesznek az ennivalónk megtermelésével, nem is szólva a sok országról, amelynek a túlélése függ az amerikai gabonaimporttól. Így hát a gondolat, hogy többmillió hektáron egyszerűen átváltunk élelkmiszerek termeléséről etanol, vagy biodízel alapanyagokéra, hogy az autókba gyártsunk üzemanyagot, a valóság döbbenetes félreértése.

Mégis széles körben makacsul tartja magát a vágy, hogy az alternatív üzemanyagok valamilyen kombinációja meg fog menteni minket ettől az olaj- és gázvégzettől, és lehetővé teszi számunkra, hogy más eszközök segítségével tovább élvezhessük, amit Cheney alelnök úgy nevezett, hogy "tárgyalási alapot nem képező" amerikai életforma. Az igazság az, hogy az alternatív üzemanyagok, vagy őket felhasználó rendszerek semmilyen kombinációja nem fogja számunkra lehetővé tenni, hogy úgy folytassuk Amerika, vagy akár annak egy jelentős része működtetését, ahogy eddig tettük. Nem fogjuk tudni a Wal-Martot, Walt Disney Worldöt, Monsanto-t, és az Államközi Autópályarendszert működtetni nap- vagy szélenergia, hidrogén, etanol, kátrányhomok, olajpala, metánhidrátok, atomenergia, termális depolimerizáció, "zéró pont" energia, vagy bármi más semmiféle kombinációjával. Ezek zömét elszántan használni fogjuk sokféle módon, de valószínűleg csalódni fogunk, amikor kiderül, hogy mennyit tehetnek értünk.

A ránk váró kihívás megértésének a kulcsa, hogy be kell ismernünk, hogy mindennapi életünk összes megszokott tevékenységét átfogóan másképp kell megszerveznünk. Még visszatérek erre a témára, de előbb fontos, hogy megpróbáljunk számot vetni azzal az elképesztő mennyiségű önámítással, amely jelenleg megbénítja kollektív képességünket, hogy gondolkozzunk ezekről a problémákról.

A széleskörű vágy arra, hogy elszakadjunk az olajtól és gáztól és összes komplex rendszerünket csatlakoztassuk más energiaforrásokra, egy önmagában is elég érdekes és problémás jelenség ahhoz, hogy megérdemeljen némi tárgyalást. Talán a vezető illúzió az az elképzelés, hogy energia és technológia egy és ugyanazon dolog, egymással helyettesíthetők. A médiumokban szüntelenül hangoztatott népszerű gondolat az, hogy ha kifutunk az energiából, egyszerűen megyünk és keresünk valamiféle "új technológiát" a dolgok működésben tartásához. Rá fogunk jönni, hogy ez nem egyezik meg a valósággal. Például a kereskedelmi repülőgépek vagy olcsó szénhidrogénalapú folyékony üzemanyagokkal fognak üzemelni, vagy nem lesz kereskedelmi repülésünk abban a formában, ahogy ma ismerjük. Semmilyen más energiaforrás nem eléggé koncentrált tömegű, nem eléggé hozzáférhető mennyiségű, és nincs elegendő kínálata ahhoz, hogy lekűzdje a gravitációt egy megrakott repülőgépen, amit naponta ezrével tesznek meg a légitársaságok a világon. A finomított folyékony szénhidrogéneken kívül semmilyen más módszer nem teszi lehetővé e kereskedelmi rendszer működését abban a nagyságrendben, amihez hozzászoktunk. Az egyetlen ok, ami miatt ez a rendszer létezik az, hogy mostanáig ez a fajta üzemanyag olcsó és bőséges volt. Nem fogjuk lecserélni a világ létező repülőgépflottáját, továbbá nincs is más fajta repülőgép az eddig kifejlesztetten kívül, amely másképp működne.

Lehetnek más megoldások a dolgok föld feletti mozgatására, például léggömbök, léghajók, vagy zeppelinek. De ezek jóval lassabban fognak mozogni és sokkal kevesebb árut és utast fognak hordozni, mint a repülőgépek, amiket élvezhettünk az elmúlt kb. hatvan évben. A legvalószínűbb forgatókönyv az előttünk álló évekre az, hogy a repülés egy fokozódóan drága dolog lesz az elit számára, amint az olaj csordogál a vége felé, aztán teljesen megszűnik.

Egy másik fő hibája azoknak, akik nem figyelnek eléggé, hogy átsiklanak az új technológiák nem várt következményei felett, amelyek többnyire továbbiakkal szaporítják a létező problémákat. Az energiaszektorban a leglátványosabb példák egyike a világ utolsó valóban hatalmas olajlelete, a Norvégia és az Egyesült Királyság közötti északi-tengeri olajmezők rövid története. Ezeket a 60-as években fedezték fel, a 70-es évek végén kezdték kitermelni és a 90-es évek elején teljes gőzzel szivattyúzták őket. Majd 1999 körül elérték a kitermelési csúcsukat és most szélsőségesen meredek hanyatlásban vannak, ami egyes angol mezők esetén évi 50%-ig terjed. A tényből, hogy ezeket a legújabb és legjobb technológiával fúrták, végül az derül ki, hogy megdöbbentő hatékonysággal lettek kimerítve. Az "Új Technológia" csak meggyorsította Britannia energiaszegénységbe hanyatlását. Most, a húszévnyi északi-tengeri dáridó után, amelynek során a szuburbanizálódás (zöldövezetbe költözés) orgiáját élvezte, Nagy-Britannia újra nettó energiaimportőr. Nemsokára a briteknek egyáltalán nem lesz északi-tengeri olaja és energiadiétájukat a zord 50-es évek szintje alatt fogják találni.

Ha igazán meg akarjuk érteni az USA közvéleménye önámítási hajlamát, akkor fontoljuk meg a következőt: huszadik század-végi vagyonunk nagy részét egy olyan életmód-berendezkedésbe fektettük, amelynek nincs jövője. Az amerikai kertesház-övezet (suburbia) a világtörténelem legtévesebb tőkeberuházását képviseli. A messzire nyúló családiház-telepek, útmenti bevásárlóövezetek, "nagy doboz"-üzletek valamint a szélsőséges autófüggés többi kiszolgálólétesítménye és tartozéka rosszul fog működni, ha egyáltalán működni fog egy olajban szegény jövőben. Pont. Ez a dilemma maga után vonja az "előző befektetés" nagyerejű pszichológiáját, ami arra indít minket, hogy elkeseredetten védelmezzük rossz befektetésünket, vagy legalábbis megakadályozza, hogy lemondjunk a jövőbeli értékükhöz fűzött elvárásainkról. Fokozza a katasztrófát az a szerencsétlen tény, hogy az egyre több jövőtlen zöldterületi lakóövezet mániákus építése (az "ingatlanbuborék") alattomosan felváltotta a gyáripart, mint gazdaságunk alapját.

Ezzel egyidejűleg a gyáripar kiszervezése más országokba ösztönözte egy "globális gazdaság" kifejlődését, amely a média közvéleményformálói, mint pl. Tom Friedman, a New York Times kolumnistája ( A Világ lapos c. könyv szerzője) szerint a dolgok tartós állapota, amelyhez jobb, ha hozzászokunk. Valószínűleg pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a globális gazdaság átmeneti gazdasági viszonyok összessége, amely két alapvető (és átmeneti) feltételnek köszönhetően jött létre: fél évszázadnyi relatív béke a nagyhatalmak között és fél évszázadnyi olcsó és bőséges fosszilis energiahordozó. Ez a két egymástól kölcsönösen függő feltétel a végéhez közeledik, amint a nagyhatalmak elkeseredett vetélkedésbe kezdenek a világ maradék energiaforrásaiért és a világ éppen készül jóval nagyobbá és kevésbé lapossá válni, miközben ezek a gazdasági előfeltételek szétfoszlanak.

Ez nagyjából az ország helyzete ebben a pillanatban. Mélyen és tragikusan irónikus, hogy úgy tűnik, minél több információ bombáz minket, annál kevesebbet értünk belőlük. Megszámlálhatatlanul sok a kábel TV hírcsatorna és az internetes híroldal, ennek ellenére képtelenek vagyunk feldolgozni ezt az információözönt egy összefüggő közéleti vitává a civilizációnkat fenyegető alapvető kihívásokról -- nem is beszélve egy, e nehézségeket kezelő ésszerű cselekvési tervről. Eközben a CBS News azt mondja a nézők millióinak, hogy az albertai kátrányhomok minden problémánkat meg fogja oldani, vagy (két héttel később), hogy a Montana és Wyoming alatti szénmezők fenn fogják tartani a normális üzletmenetet, a CNN pedig azt mondja további pár millió nézőnek, hogy mindent üzemeltethetünk itt etanollal, éppúgy, mint a brazilok teszik.

Természetesen a józan gondolkodás legnagyobb akadálya ma Amerikában a legtöbb egyén és intézmény számára a mánia, hogy az autókat bármi áron működésben tartsák. Még a környezetvédők is bűnösek ebben. A kiérdemesült Rocky Mountain Institute egy évtizedig folytatott egy programot egy "hiperkocsi" megtervezésére és kifejlesztésére, amely képes természetfeletti mesés távolságot megtenni egy tankolással, abban a hitben, hogy ez környezetileg hasznos lenne. Mi a rövidlátás e vállalkozásban? Csak népszerűsítette a gondolatot, hogy továbbra is lehetünk autófüggő társadalom; a project szinte egyáltalán nem ismerte el a gyalog bejárható települések és a tömegközlekedés értékét.

E kollektív eltévelyedettség legdurvább példája hogy még elkezdeni is képtelenek voltunk a nyilvános vitát az USA vasúti személyszállításának helyreállításáról, amely mára olyan lepusztult lett, hogy a bolgárok szégyellnék, ha náluk ilyen lenne. Ez az egyetlen dolog, amit most azonnal megtehetnénk és lényeges hatása lenne olajfelhasználásunkra. Az infrastruktúra máig ott van kint, rozsdásodik az esőben és várja, hogy megjavítsák. A helyreállítása amerikaiak százezreit juttatná értelmes munkához minden szinten. A tény, hogy még csak nem is beszélünk erről, a politikai spektrum semmilyen pontján a baloldaltól a centrumon át a jobboldalig, megmutatja, hogy milyen alapvetően komolytalanok vagyunk.

Ez egyszerűen nem elég jó. Ez nem méltó a történelmünkhöz, örökségünkhöz, az áldozatokhoz, amiket elődeink hoztak. Ez teljesen idegen mindentől, amit a jövő iránti kollektív felelősségünknek nevezhetünk.

Ettől jobban kell csinálnunk. Azonnal el kell kezdenünk egy másféle elrendezés kialakítását. El kell kezdenünk az átmenetet egy olyan életmód felé, amely lehetővé teszi számunkra a civilizáció-projekt továbbvitelét - én vitábba szállnék a Daniel Quinn és mások által felvetett elképzeléssel, hogy maga a civilizáció az ellenségünk és abba kell hagynunk. A problémáinkra választ adó cselekvési terv valójában bizonyos pontossággal meghatározható. Másképp kell elrendeznünk a mindennapi élet alapvető tevékenységeit.

Általánosságban, a körülmények, amik ránk várnak az energia- és éghajlatváltozás miatt, meg fogják követelni, hogy sokkal lokálisabban éljünk, valószínűleg teljes mértékben úgy.  Élelmünk nagyobb részét kell helyben megtermelnünk, kisebb léptékben, mint ma tesszük, kevesebb mesterséges "input"-tal és valószínűleg több emberi és állati munkával. A földművelés nagyobb fokban kerülhet országos gazdasági életünk középpontjába, mint amennyire bármely ma élő ember életében volt. Ezek a változások nagy eséllyel visszahozhatják olyan társadalmi és osztálykonfliktusok sorát is, amikről szintén azt hittük, hogy már magunk mögött hagytuk őket.

A helyi kölcsönös gazdasági függőség hálózatainak újjáépítésével  újjá kell majd szerveznünk a kiskereskedelmet. Az országos kiskereskedelmi láncok előretörése egy önszerveződő reakció volt a huszadik század vége körülményeire. Ezek a körülmények most végetérőben vannak és velük együtt véget fog érni a Wal-Mart típusú üzleti modell is: az ázsiai gyárakig érő tizenkétezer mérföldes áruellátó lánc, a "kerekeken guruló raktár" amit a konténerhajó-kikötők és a Nagy Doboz áruházak rakodódokkjai között megállás nélkül körző kamionok alkotnak. A "szuperüzletek" által a helyi gazdaságoknak okozott kár kiadós.  Nemcsak a dolgokat készítő és árusító többszintű helyi hálózatokat rombolták szét, hanem a középosztályt is, amely ezeket üzemeltette és ezáltal szétrombolták a települések kulturális és gazdasági szövetét is. Ezt helyrehozni nagy feladat. Újra kell kezdenünk egyes dolgokat saját magunk számára előállítani és kisebb léptékű kereskedelmi hálózatokon át eljuttatni a fogyasztókhoz. Végsősoron kevesebb dolgot kell majd vásárolnunk. Az utóbbi évtizedek bevásárlási őrülete le fog csillapodni, miközben küszködni fogunk az értékes dolgok előállításával és törvényszerűen kevesebbet fogunk fogyasztani.

Másképp kell elrendeznünk az emberek és áruk szállítását is. Nemcsak a vasút rendszerének újjáépítése létfontosságú számunkra, hanem a villamosítása is, ahogy szinte az összes többi fejlett ország megtette. Ez többszörös előnnyel fog járni, mivel egyéb dolgokkal is képesek leszünk működtetni, nemcsak fosszilis energiahordozókkal.  Számítanunk kell a regionális léptékű tengeri szállítás feléledésre, valamint több hajózásra a folyókon, csatornákon, belvizi utakon. Újjáéledhet sok lepusztult folyami rakpart és a Nagy Tavak haldokló kikötői. Ha egyáltalán fogunk kamionokat használni, az az áru útjának legutolsó szakasza lesz. Az autó egy eltűnőben levő lény lesz az életünkből, egy luxus, amit irigyelni fognak azok, akiknek többé már nem telik a "boldog autózás" utópiájában való részvételre. Az államközi autópályák fenntartása önmagában több erőforrást fog igényelni, mint amennyit össze tudunk majd kaparni. Legtöbbünk számára a huszonegyedik század nem elsősorban a szüntelen mobilitásról fog szólni, hanem arról, hogy ott maradunk, ahol vagyunk.

Másképp kell belaknunk Észak-Amerika területét, értve ezalatt a visszatérést a hagyományos nagyvárosokhoz, városokhoz, lakónegyedekhez és a termékeny falusi vidékhez, amely több, mint egyszerűen szép látvány, vagy a kikapcsolódás helye. Valószínűleg meg fogjuk tapasztalni a kétszáz éves trend megfordulását, amelynek során az emberek a falvakból és kisvárosokból a nagyvárosokba áramlottak. Nagyvárosaink valószínűleg lényegesen össze fognak zsugorodni, miközben egyidejűleg újrasűrűsödnek központjaik körül és folyópartjaik mentén. Az Új Urbanisták tevékenysége döntő lesz a jövővel rendelkező emberi lakóhelyek újjáépítésében. Eddigi eredményeik lényege nem annyira az "új városok" építése, mint pl. Seaside, Florida, vagy Kentlands, Maryland, hanem a várostervezésre vonatkozó tudás, alapelvek és módszerek visszanyerése, amelyek kidobásra kerültek az autós kertvárosok építésére fordított őrült erőfeszítésünk során.

Nehezebb előrejelezni, pontosan mi fog történni az oktatással és egészségüggyel, kivéve, hogy egyik sem működhet tovább a mai pénzszórásként és ezeknek is, mint minden másnak kisebb léptékűvé és sokkal lokálisabbá kell válnia. Központosított iskolakörzeteinknek, amelyek teljes mértékben függenek a sárga iskolabuszok flottáinak számtalan napi útjától és a rabló ingatlanadóktól, kis esélye van a sikeres továbbműködésre egy energiaszegény gazdaságban. Azonban az olajutáni korban egy szegényebb ország leszünk, ezért nehézségekbe fog ütközni a pótlásuk. Egy új, jobban a helyre alapozott oktatási rendszer helyettük inkább talán az otthoni oktatásból fog kinőni, amint a házon belüli osztályok új, kis lakónegyedi iskolákká állnak össze. A felsőoktatás megszűnik tömegfogyasztási cikk lenni, és esetleg csak a társadalmi elitek részére lesz hozzáféthető, ha egyáltalán megmarad. Eközben a "sebesültellátási rangsor" nagyon nehéz időszaka vár ránk, ahogy az "egészségügyipar" hatalmas erőforrásai elsorvadnak. A szövetségi Medicaid és Medicare rendszerek mai finanszírozási módjukkal még egy ránk fenekedő globális energiaválság nélkül sem érnék meg a jövőt.

Ami azt illeti, kategorikusan kijelenthetjük, hogy minden, ami gigantikus léptékben van megszervezve a szövetségi kormányzattól az Acme Corporation-ön át a Michigan Egyetemig valószínűleg megrendül az energiaszűkös jövőben.  Ezért ne vesd a reményeidet a multinacionális cégekbe, nemzetközi NGO-kba, vagy más gigantikus szervezetekbe és intézményekbe.

A közelmúlt eseményei sokunkban keltettek félelmet, hogy egy Big Brother típusú kormányzati zsarnokság felé tartunk. Úgy vélem, hogy szerencsések leszünk, ha a szövetségi kormány képes lesz válaszolni a telefonjaira, nem is beszélve bárki életének szabályozásáról az olajutáni korban. Ahogy a hatalom leszivárog a helyi és regionális szintekre, magának a szövetségi rendszerünknek az értelme is megkérdőjeleződhet. Az állami kormányzatok hatalmas bürokráciáikkal nem feltétlenül járnak majd jobban. Századunk során a későbbiekben a valódi politikai cselekvés valószínűleg lekerül a helyi szintekre, amint a helyreállított szomszédsági szerveződések lehetővé teszik az emberek számára a helyi problémák helyi megoldásait.

Jogos, hogy ez egy rémisztő jövőkép. És közületek valószínűleg sokan tépelődnek azon, hogy hogyan őrizhetnék meg a reményt ilyen óriási feladatokkal szembesülve. Itt a puszta igazság, emberek: a remény nem egy fogyasztási cikk. Saját magadnak kell előállítanod a saját reményed. Ezt azáltal teszed meg, hogy megmutatod magadnak, hogy elég bátor vagy szembenézni a tényekkel és elég rátermett megbirkózni a körülményekkel, amiket ezek jelentenek. Hogy hogyan fogjuk megoldani egy rendes társadalom fenntartását rendkívüli változások közepette, a saját kreativitásunkon, nagylelkűségünkön, barátságosságunkon fog múlni és én biztos vagyok benne, hogy képesek vagyunk megtalálni ezeket az erőforrásokat szíveinkben és kollektíven a közösségeinkben.

James Howard Kunstler "A hosszú rendkívüli állapot" (The Long Emergency) és a "Seholsincs földrajza" (The Geography of Nowhere) c. könyvek szerzője. Írásai megjelentek a The New York Times Magazine-ban és a Rolling Stone magazinban.

fordította: Bobkó Csaba, 2007.február 19.

forrás:  http://www.alternet.org/story/46846/   2007.január 23.

James Howard Kunstler honlapja, blogja: www.kunstler.com