Bobkó Csaba honlapja Olajcsúcs Blog: Nyakunkon az Olajcsúcs - Vissza a Jövőbe

Forrás: http://www.oilcrisis.com/whatToDo/DeindustrialAge.htm

A jövendő iparátvesztett társadalom: Egy gyakorlatias válasz

John Michael Greer

Az Olajcsúcs elérkezésével és a rendelkezésre álló fosszilis energiahordozók (és sok más erőforrás) hosszú távú, visszafordíthatatlan csökkenésének megkezdődésével a modern ipari társadalomra nemkívánt átalakulások gyötrelmes sorozata vár. Ez csak azokat lepi meg, akik nem tájékozódtak. A Római Klub korszakos tanulmánya, a Növekedés Határai több, mint harminc éve rámutatott, hogy ha nem teszünk semmit, a végtelen növekedés vágyálmaira alapozott globális gazdaság a huszonegyedik század eleje táján katasztrofálisan beleütközik véges bolygónk kemény korlátaiba.

A huszonegyedik század kezdete elérkezett, semmit nem tettünk, a következmények pedig menetred szerint jönnek. Az útra, amely az ipari társadalom átalakulásával a fenntarthatóság felé vezethetett volna, nem léptünk rá. Már csak az a kérdés marad, mit tehetünk a még meglévő korlátozott időben.

A politika kudarca

Vannak konkrét gyakorlatias dolgok, amiket megtehetünk, most azonnal, hogy szembenézhessünk helyzetünk kemény valóságával. A baj az, hogy ezek zöme ellentétes az ösztöneinkkel és szembemegy a politikai paletta összes irányzatának mélyen gyökerező viselkedésmintáival.

Az első dolog, amit meg kell értenünk az, hogy az egész rendszerre kiterjedő, felülről lefelé irányuló változásokra vonatkozó javaslatokkal (például meggyőzni a Szövetségi Kormányt, hogy tegyen valami konstruktív lépést a helyzet megoldására) csak pazaroljuk az időt. Ilyen fajta változás nem lesz. Ez nem egyszerűen attól függ, ki van hatalmon, bár a jelenlegi kétségkívül nem használ. A probléma magja az, hogy már a hatásos mértékű változásokra irányuló javaslat is politikai öngyilkosság lenne.

Általánosan fogalmazva, helyzetünk a következő: társadalmunk olyan nagyságrendű energiát igényel, abszolút mértékben és fejenként, amely valószínűleg már csak egy rövid ideig biztosítható. A megújuló energiaforrások csak egy kis részét képesek nyújtani annak az energiamennyiségnek, amelynek a fosszilis energiahordozókból való kinyeréséhez hozzászoktunk. Más szavakkal, ahogy a fosszilis energiahordozókészletek fogyatkoznak, magától értetődően mindenkinek hozzá kell szoknia, hogy a korábban használt energia egy kis töredékén kell megélnie.

Természetesen ez egy népszerűtlen állítás. Manapság nem kevés ember makacskodik, hogy ez nem igaz, hogy a végtelenségig folytathatjuk mai tobzódó, energiapazarló életformánkat, átváltva az olajról valami más energiaforrásra: hidrogén, biodízel, abiotikus olaj, fúziós energia, “szabad energia”-technológia, és így tovább a technológiai kuruzslólistán. Az ilyen projektek útjában olyan bénító kérdések állnak, mint a mérettartomány, továbbá egy olajalapú civilizációnak egy másik üzemanyagra való gyors átállítása során jelentkező óriási technikai problémák, de ezek kis nyilvánosságot kapnak; e logika szerint, ha nagyon akarjuk a végtelen energiaellátást, a világegyetem megadja nekünk. A gond az, hogy a világegyetem megadta ezt nekünk - sokmillió év fotoszintézise során felhalmozott mérhetetlen mennyiségű fosszilis energiahordozókészlet formájában - és mi ezt elpazaroltuk. Most a lottónyertes helyzetében vagyunk, aki több millió dollárt költött el egy pár rövid év alatt, és kifogyóban a pénze. Minimális az esélye még egy dollármilliós nyeremény elérésének és semennyi ábrándozás nem lesz képes fenntartani mai életformánkat abból, hogy munkát kapunk egy helyi hamburgerárusnál.

Nekünk, az egész iparosodott világ lakóinak át kell váltanunk egy Harmadik Világbeli életformára. Nincs lehetőség e keserű valóság megédesítésére. A fosszilis energiahordozók tettek lehetővé az iparosodott világban a legtöbb ember számára egy olyan életformát, amely nem függ a nehéz fizikai munkától, és a nagyrészt felesleges fogyasztói javak és szolgáltatások áradatában való lubickolással jár. A fosszilis energiahordozók kimerülésével mindez elkerülhetetlenül el fog múlni. Hány ember hajlandó meghallgatni egy ilyen üzenetet? Még fontosabb, hogy hányan szavaznának egy olyan politikusra, vagy pártra, aki/amely javasolta e változások szándékos előidézését, már most, hogy megelőzzük a későbbi totális katasztrófát?

John Kenneth Galbraith írt Az elégedettség kultúrája címmel egy brilliáns, maró stílusú könyvet annak okairól, miért nem képes Amerika a konstruktív változásra. A mai amerikai politikai osztályt (azokat az embereket, akik szavaznak és részt vesznek a politikai életben) a Forradalom előtti francia arisztokráciához hasonlítja. Mindenki tudta, hogy a helyzet fenntarthatatlan, és hogy előbb utóbb bekövetkezhet egy robbanás, de bármilyen cselekvés közvetlen költségei annyira taszítóak voltak, hogy mindenki úgy döntött, nem tesz semmit és reméli, hogy a dolgok valahogy helyrejönnek. Mi itt és most teljesen azonos helyzetben vagyunk.

Így hát bár lehet, hogy vonzó dolog nagy kormányzati programokról álmodni, amelyek kimentenek minket a bajból, de az ilyen ábrándok nem jelentenek gyakorlatias választ a helyzetre. Annak felismerésével kell kezdenünk, hogy a jelenlegi helyzet legvalószínűbb kimenete az összeomlás, a Római Klub kifejezését kölcsönvéve: a lakosságszám, ipari termelés és tőkeállomány tartós, egyidejű, elenőrizetlen és visszafordíthatatlan hanyatlása.

Apokaliptikus Képzelődések

Amint ezt kimondtuk, a legtöbb ember, aki nem utasítja el egyből, azonnal valamilyen apokaliptikus gondolatokba menekül. Ezt el kell vetnünk; a történelem jobb útmutató. A civilizációk összeomlanak. Amint Joseph Tainter rámutatott hasznos könyvében, A komplex társadalmak összeomlásában, ez az egyik legbiztosabban megjósolható tulajdonságuk. A miénk nem különbözik a korábbi civilizációk százaitól, amelyek túlnyújtózkodtak természeti erőforrásbázisukon és rombadőltek. Ami ránk vár, egy természeti folyamat és akárcsak a legtöbb természeti folyamat, jelentős részben előrejelezhető múltbeli helyzetekkel való összehasonlítás alapján.

De a fantázia gyakran vonzóbb, mint a valóság, a manapság keringő apokaliptikus elképzelések zöme pedig tiszta fantáziálás. Tipikus példa erre az az eszme, amely népszerű olyan keresztények között, akik nem elég alaposan olvassák Bibliájukat, miszerint az összes jó keresztény a mennybemegy, miközben a világ többi része pokolrajut. Ez egy alig palástolt képzelődés a tömeges öngyilkosságról - amikor azt mondod a gyerekeknek, hogy a Nagyi a mennybement, hogy Jézussal legyen, a legtöbb ember érti, mit jelent ez - egyúttal egy módja annak, hogy az emberek azzal hitegessék magukat, Isten megmenti őket saját tetteik következményeitől. Ez egyike a történelem örök rossz tippjeinek, de örökké népszerű.

De a hollywoodi kép egy hirtelen összeomlásról legalább annyira fantazmagória; ebből látványos forgatókönyveket lehet írni, de semmi köze nincs a valósághoz, ahogy a civilizációk elbuknak. Egy komplex társadalom felbomlása évtizedekig tart, nem napokig. Mivel a fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan fog csökkenni, a dolgok várható kimenetele inkább fokozatos hanyatlás, mint szabadesés. A civilizációk lokalizált katasztrófákkal megszakított gördülő összeomláson mennek keresztül, ami egytől négy évszázadig tarthat, míg a folyamat beteljesül. Ez nem is egy folyamatos hanyatlás, hirtelen válságok között a viszonylagos stabilitás időszakai találhatók, sőt, akár szerény javulás is lehet; különböző régiók különböző ütemben hanyatlanak, a létező társadalmi, gazdasági és politikai struktúrákat nem teljes káosz váltja fel, hanem olyan átmeneti struktúrák, amelyek egészen jelentős intézményi stabilitást érhetnek el.

Alkalmazható-e ez a modell a jelen helyzetre? Majdnem biztosan. Ahogy az olajból és földgázból hiány lép fel, a gazdaságok szétzilálódnak és a politikai rebndszerek felbomlanak a feszültség hatására. De továbbra is van megszerezhető olaj, végtére is a Hubbert-görbe egy haranggörbe. A világ 2020-ban valószínűleg körülbelül annyi olajat termelhet ki, mint amennyit kitermelt 1980-ban. Csak éppen az egyéb fosszilis energiahordozók kifogyása, vagy erős kimerülése, a világ közel kétszer akkora lakossága és a felbomló globális gazdaság mellett a kitermelés és a kereslet közötti rés hatalmas lesz. Az eredmény nyomor, rohamosan fokozódó hiányok, növekvő halandóság, csökkenő születésszám, járványos erőszakhullám és háborúskodás lesz. Nem egy vonzó kép, de egyúttal nem is egy hirtelen visszatérés a Kőkorszakba.

Szintén illúzió az az elképzelés, hogy a túlélés legjobb stratégiája elrejtőzni egy elszigetelt félreeső vidéken annyi fegyverrel, amennyi elég lenne egy páncéloshadosztálynak és kivárni a dolgok végét. Nem találok ettől jobb bizonyítékot arra, hogy az emberek manapság nem tanulmányozzák a történelmet. Az összeomlás egyik legtipikusabb velejárója a közrend felbomlása a falusi vidékeken és egy rablóvilág kialakulása, amely a vidéket és az utazókat fosztogatja. Elszigetelt, túlélésre berendezkedett enklávék a nagy élelmiszer- és lőszerkészleteikkel csábító zsákmányt jelentenének és számíthatnának arra, hogy célponttá válnak.

Hasonlóan alaptalan az az elképzelés, hogy nemesfémek felhalmozása valahogyan megóvja a felhalmozót az ipari társadalom összeomlásának következményeitől. Ezt a stratégiát újra és újra kipróbálták az írott történelem során és nem válik be. Például Britanniában a régészek párévente kiásnak egy-egy újabb, elrejtett aranyból és ezüstből álló kincset, amit valami gazdag földbirtokos dugott el a római Britanniában, amikor a birodalom széthullott. Ezek többnyire közel vannak a tulajdonos vidéki villájának romjaihoz, amelyeken látszanak a nyomai, hogy a szászok kifosztották és felgyújtották. Alapszabály, hogy ha annyit érsz, amennyit felhalmoztál, korlátlan számú egyén lesz érdekelt abban, hogy eltávolítson téged a készleteidből és maga élvezze azokat. Akármennyit is ölsz meg, mindig lesznek továbbiak - és előbb-utóbb kifogy a lőszer.

A túlélés közösségei

Akkor mi válik be? Az értelmes konstruktív cselekvés kulcsa a fenyegető ipari összeomlás helyzetében az, hogy alapegységnek a közösséget(települést) tekintsük az egyén, vagy általában a társadalom helyett. A történelemből tudjuk, hogy helyi közösségek tovább virágozhatnak, miközben körülöttük birodalmak buknak el. Azonban ahhoz, hogy egy közösség ezt tehesse, három dolog szükséges és ezek manapság mind hiánycikkek.

Először is, egy közösségnek szüksége van valamilyen fokú helyi szervezettségre. Mai kultúránk itt Amerikában megszüntette a legtöbb egykori helyi szervezetet egy olyan tömegtársadalom kedvéért, amelyben az egyének közvetlenül nagy kormányzati és nagyvállalati intézményekkel állnak kapcsolatban. Ezt vissza kell fordítanunk. A jelenlegi irányzat a civiltársadalom újjáélesztésére egy helyes irányba tett lépés. Egy gyakran lebecsült, de hasznos eszköz a régi társaskörök, a Szabadkőművesek (??? Csak óvatosan! A ford.), Magányosok Klubjai, Gazdakörök, stb., amelyek egykor a felnőtt amerikaiak több, mint 50%-át tudhatták tagjaik között. E szervezetek közül sok máig létezik és sokkal kevésbé zártkörűek, mint a kívülállók hajlamosak gondolni. Ha csatlakozol egy helyi társadalmi szervezethez, vagy létrehozol egyet és segítesz megújítani a helyi civiltársadalmat, az hozzájuttatja a közösségedet a nehéz időkben szükséges együttműködés és kölcsönös segítség önkéntes hálózataihoz. A ”The Stormwatch Project” (Viharjelző Program) honlapja kimondottan arra szolgál, hogy segítse a társasköröket és hasonló szervezeteket egy ilyen szerep betöltésében.

A második dolog, amire egy közösségnek szüksége van az ipari társadalom alkonyán, egy olyan emberekből álló mag, akik képesek valamit fosszilis energiahordozók felhasználása nélkül megcsinálni. Elképesztően sok ember, főleg a képzett középosztályból nem rendelkezik semmiféle praktikus ismerettel az ennivaló megtermelése és elkészítése, a ruhakészítés és más alapvető szükségletek kielégítése terén. Hasonlóan elképesztő számú ember nem képes eljutni semmilyen távolságra semmiféle eszközzel, ami nem igényli fosszilis energiahordozók elégetését - és a fejlett világban szinte senki nem képes egy tüzet meggyújtani távoli gyárakból származó gyufa, vagy öngyújtó nélkül. A túléléshez szükséges ismereteket, mint a biokertészet, nem csúcstechnológiás gyógyászat, alapvető kézimunkák és hasonlókat most kell megtanulni és gyakorolni, amíg van rá idő. Ehhez hasonlóan, azok az emberek, akik most drasztikusan lecsökkentik a fosszilis energiahordozók iránti szükségletüket, például megszabadulnak autójuktól és munkábajáráshoz tömegközlekedést, vagy kerékpárt használnak, jobban fel lesznek készülve az elkerülhetetlen hiányokra.

Egy “művi társadalomban” élünk, amelyben a legtöbb ember teljesen elhanyagolta veleszületett képességeit a mesterséges, gépi utánzatok kedvéért. Már az iskolásgyerekek is zsebszámológépet használnak ahelyett, hogy megtanulnának összeadni és kivonni. Mindezt vissza kell fordítani, amilyen gyorsan csak lehet. Azok az emberek, akik képesek saját kezüket és agyukat használni ahhoz, hogy szerszámokat készítsenek, élelmiszert termeljenek, sört főzzenek, gyógyítsanak, kis mennyiségű áramot termeljenek a napból és a szélből, stb., a túlélés szempontjából előnyben lesznek azokkal szemben, akik erre nem képesek. Egy erőszakkal teli korban a gyakorlatias tudás életbiztosítást jelent, ha hasznosabb vagy élve, mint holtan, van esélyed, hogy élni fogsz. A tizenhetedik századi karib-tengeri kalózkolóniák a történelem legtörvénytelenebb társadalmai közé tartoztak, de az orvosok, kormányosok, hajóácsok és más gyakorlott mesteremberek megmenekültek az általános erőszaktól, mivel mindenkinek érdekében állott, hogy életben maradjanak.

A harmadik dolog, amire egy közösségnek/településnek szüksége van, a hozzájutás az alapvető emberi szükségletekhez, mindenekelőtt az élelmiszerhez. Az igen nagy városok kellemetlen lakóhelyekké válnak majd a közelgő összeomlás során, pontosan azért, mert kis szállítási távolságon belül nincs az ott élő lakosság élelmezésére elegendő mezőgazdasági terület. Másrészről a legtöbb félmilliós, vagy kisebb amerikai nagyvároshoz elég közel van annyi mezőgazdasági terület, amennyi szükség esetén felhasználható intenzív élelemtermelésre és eltarthatja a valamennyire lecsökkent lakoságot, amely várhatóan megmarad az összeomlás első fázisai után. Ennek kialakulásához szükség van a termelési és forgalmazási rendszer vázára.

A jó hír, hogy ez a váz máris létezik, ez a termelői piac (farmers market) mozgalom. Az elmált két évtizedben országszerte bámulatosan nőtt a termelői piacok száma, a legutóbbi adatok, amelyeket láttam, és ezek több évvel ezelőttiek, azt mutatják, hogy ez egy 16 milliárd dolláros ágazat, amely összeg nagy része kis, helyi farmerekhez kerül. Személyesen ismerek biofarmereket, akik egészen kis termőterületről képesek eltartani a családjukat és fenntartani a vállalkozásukat, mert a termelői piacra dolgoznak. Vagyis minden egyes dollár, amit a félvilágon átutaztatott szupermarketbeli termék helyett termelői piacon adunk ki a környéken termett élelmiszerre, egy befektetés a helyi fenntarthatóságba és túlélésbe.

Létezik nagyon sok más, hasonló lépés, amit megtehetünk. Minden, ami működő alternatívát nyújt az energiapazarló éltformával szemben, lefekteti az alapokat a késő-21. századi átmeneti társadalmak számára és idővel a fenntartható utódtársadalmak számára, amelyek a 22. és 23. században fognak kialakulni Észak-Amerikában. Úgy vélem, a legfontosabb, hogy ahelyett, hogy a kormánynak tennénk javaslatokat, tökéletesen tudva, hogy nem fogja megfogadni, most tegyünk valami konstruktívat, amíg nem túl késő.

E kis esszének talán egy metafora lesz a megfelelő befejezése. Képzeld el, hogy egy óceánjárón vagy, amely egyenesen egy jól látszó sziklazátony felé tart. A legénység fele holtrészeg, a másik fele pedig máris válaszolt a riadóztatási kísérletedre azzal, hogy nyilvánvalóan fogalmad sincs a navigációról és minden a legnagyobb rendben lesz. Tudod, hogy egy bizonyos ponton a hajó olyan közel lesz a sziklákhoz, hogy a lendület mindenképpen nekikviszi, függetlenül attól, hogy a kormányos hogyan próbálja kikerülni őket. Nem vagy benne biztos, de úgy tűnik, hogy ezen a ponton máris jócskán túlhaladt a hajó.

Mit teszel? Folytathatod a dörömbölést a személyzet ajtaján, megpróbálva meggyőzni őket a közeledő veszélyről. Csatlakozhatsz az ebédlőben az imádkozó csoporthoz, amelynek tagjai meg vannak győződve róla, hogy ha elég hevesen imádkoznak, Isten megmenti őket a hajótöréstől. Úgy dönthetsz, hogy mindenki menthetetlen és elmégy tökrészegre inni magad. Vagy csendben körbejárhatod a többi utast és biztathatod azokat, akik felismerték a helyzetet, (vagy hajlandók felismerni), hogy törjék fel a mentőmellények raktárát, gyülekezzenek a mentőcsónakok mellett, segítsenek azokon, akik rászorulnak, és egyéb módon készüljenek a közelgő hajótörésre úgy, hogy a lehető legtöbbet megmentsék.

Én az utóbbit javaslom. Mentőmellényt tessék!

2004. október 5.

Fordította: Bobkó Csaba, 2006. április 9.

Bobkó Csaba honlapja Olajcsúcs Blog: Nyakunkon az Olajcsúcs - Vissza a Jövőbe