Bobkó Csaba honlapja Olajcsúcs Blog: Nyakunkon az Olajcsúcs - Vissza a Jövőbe

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

John Michael Greer

A hosszú út lefelé: Hanyatlás és az ipartalanodott jövő

A világ több, mint három évtizede értesült róla, hogy az ipari társadalom hosszú délutánja a végéhez közeledik. A Római Klub korszakos jelentése, “A növekedés határai” (1973), sok meggyőző tanulmány közül elsőként figyelmeztetett minket, hogy a korlátozatlan gazdasági növekedés a bolygó kemény korlátaiba ütközik valamikor a huszonegyedik század elején, ha nem kerül sor sürgősen drága és politikailag népszerűtlen lépésekre. Természetesen ezeket a lépéseket egyáltalán nem tettük meg. A vezetők és a választók oldalán egyaránt hiányzó jövőkép és politikai akarat miatt elpazaroltuk az évtizedeket, amelyek rendelkezésünkre álltak a változtatásra. Ma ennek a kudarcnak az árnyékában élünk.

Még egy furcsa vakság is befolyásolja a helyzetünk megértésére tett kísérleteinket. A vitában résztvevő emberek mindkét oldalon úgy beszélnek, mintha a jövőnek csak két lehetséges kimenetele lenne: haladás, vagy apokalipszis; vagy a dolgok szokott rendje a belátható jövőben is, vagy egy katasztrofális lecsúszás a barbárság és tömeges kipusztulás állapotába. Legyen a téma a globális felmelegedés, a megújuló energiák, a fosszilis energiahordozók kimerülése, vagy bármi más, ugyanazok az állítások ismétlődnek, mint egy megakadt lemezen. Az egyik oldal hajtogatja, hogy a technológia elkerülhetetlenül meg fogja oldani a problémáinkat és egy jobb életet hoz mindenkinek, a másik oldal a legrosszabb forgatókönyveket lengeti és hullamilliókról beszél. Nyilvánvalónak kellene lennie, hogy nem csak ez a két lehetőség létezik. A tény, hogy ez egyáltalán nem nyilvánvaló, megéri az alaposabbb vizsgálódást.

A legtöbb ember furcsállaná, ha két meteorológus egy nedves őszi napon a másnapi időjárásról beszélve kizárná az összes egyéb lehetőséget a tiszta időn és a hirtelen hóviharon kívül. Azonban nem kérdőjelezik meg ugyanezt a logikátlanságot, amikor a jövőnkről folyik a vita. Tegyük hát félre a feltételezéseinket és nézzük meg, mi történik ténylegesen, amikor a civilizációk beleütköznek erőforrásaik korlátaiba. Ez sokszor megtörtént a múltban, de a technológia megtáltosodásai és a hirtelen összeomlások ritkák. Sokkal gyakoribb egy folyamat, amire manapság senki nem gondol: a hanyatlás.

A történelmi párhuzamok

Nem divat azt sugallni, hogy bármit is tanulhatunk a múltból. Ez valószínűleg azért van így, mert a történelem egy hízelgésmentes tükröt tart balgaságaink elé. Azok például, akik felidézik az 1929-es tőzsdebuborékot, minden részletet megtalálhatnak, amelyeket megismételt a technológiai részvények iránti őrület a késő 1990-es években. Ugyanazok az állítások, hogy egy “új gazdaság” és új technológiák idejétmúlttá tették az üzleti ciklust, a befektetési eszközök (akkor investment trusts, ma mutual funds) ugyanolyan elharapózása, ugyanaz a légbőlkapott bizalom, hogy a részvények értéke örökké felfelé fog menni és az alapvető törvényszerűségek nem számítanak: pörgessünk előre 70 évnyit és 1929 ostobaságai újra lejátszásra kerülnek 1999-ben, a közgazdászok éljenzése közepette, akiknek az összes ember közül a leginkább illett volna jobban tudni.

A civilizációk felemelkedése és bukása ugyanilyen zavarbaejtő, csak még nagyobb léptékben. A legkisebb kétség nélkül tudjuk, mi történik az olyan társadalmakkal, amelyek túlnyújtózkodnak az erőforrásbázisukon: elbuknak. Clive Ponting “Egy zöld világtörténelem” c. könyve (1992) múltbeli kultúrák tucatjait dokumentálja, melyek pontosan ezért kerültek a történelem roncstelepére. Egy kiemelkedően hasznos példa az ősi majáké, akik prosperáltak a közép-amerikai Yukatán-félszigeten, míg Európa végigküszködte a Sötét Középkort.

Akárcsak a modern ipari társadalom, a maják civilizációjukat egy nem megújuló erőforrásbázisra alapozták. Az ő esetükben ez a sérülékeny trópusi talajok termékenysége volt, amely nem volt képes örökre biztosítani az intenzív kukoricatermesztést. Ezen az ingatag alapon egy rendkívüli civilizációt építettek szépművészetekkel, építészettel, asztronómiával, matematikával és egy olyan naptárral, amely pontosabb volt, mint a miénk ma. Mindez nem számított, amikor kezdett elégtelen lenni a termés. A maja civilizáció széthullott, az elhagyott városokat benőtte az őserdő és a központi maja területek lakossága 90%-al csökkent.

A párhuzam még mélyebb, mivel a majáknak voltak más lehetőségei. Átválthattak volna a kukoricáról más, fenntarthatóbb terményekre, mint a kenyérdió, vagy átvehették volna északi szomszédaik intenzív mocsári gazdálkodási módszereit. Egyik sem történt meg, mert a kukoricatermesztés a maja politikai ideológia központi eleme volt. A maja városállamokban uralkodó “ahauob”-ok, vagyis “Isteni Urak” hatalma a kukoricatermelés ellenőrzésétől függött, ezért a terményfajta, vagy a gazdálkodási módszer megváltozása elképzelhetetlen volt. Ehelyett a maja elitek a válságra háborúk indításával reagáltak a többi városállam termőföldjei és kukoricája megszerzése céljából, ezáltal az elkerülhetetlennél sokkal brutálisabbá téve hanyatlásukat és bukásukat.

A maják hanyatlása azonban még így sem volt egy gyors folyamat. A maja városok nem néptelenedtek el egyik napról a másikra, ahogy a régészek két nemzedékkel ezelőtt tévesen gondolták, hanem egy “gördülő összeomláson” mentek keresztül, amely másfél évszázadon át húzódott 750-től 900-ig. A központi maja vidéken kívül a folyamat még ettől is tovább tartott. Chichen Itza a messze északon még jóval azután is virágzott, hogy az olyan városok, mint Tikal és Bonampak beerdősült romok voltak, kisebb méretű maja városállamok pedig egészen a spanyol hódításig fennmaradtak a Yukatán zugaiban.

Vetítsük a maja összeomlást emberi élethosszakra és előttünk áll a folyamat tényleges léptéke. Egy 730 körül született maja asszony láthatta a válság hajnalát, de az ahauob-ok és városaik még virágoztak, amikor hetven évvel később meghalt. 800 körül született dédunokája egy felbomló társadalomban nőtt fel, akinek kora háborúi és rossz termései megszokottnak tűntek. Az ő 870 körül született leány dédunokája soha nem ismert mást, mint az őserdőbe süllyedő romokat. Amikor ő és családja végül elindultak egy távoli falu felé, utolsóként elhagyva üres városukat, eszébe sem jutott, hogy csendes léptei a földúton egy civilizáció végét jelzik.

Az Olduvai Elmélet

Ugyanez a minta ismétlődik újra és újra a történelemben. A civilizációk nem hirtelen katasztrofális összeomlás, hanem fokozatos felbomlás útján érnek véget. Egy civilizáció lehanyatlása és bukása többnyire 150-350 évet vesz igénybe. Ez megdöbbentő fényt vet napjaink válságára. Amerika két évszázad összeadódó változását igényelte ahhoz, hogy egy agrártársadalomból mai, öregedő ipari behemót-státuszába kerüljön. Most, erőforrásbázisának hanyatlásával a civilizációk közös végzete vár rá. Ha azonban ez a végzet a szokásos időtartamát követi, könnyen eltarthat két további évszázadig, míg az összeadódó változások Amerikát újra egy agrártársadalommá alakítják.

Bár ez megdöbbentőnek tűnik, beszédes bizonyítékok támasztják alá. Vegyük zsugorodó olajforrásainkat. A Hubbert-görbe, amelyet M. King Hubbert geológus rajzolt meg az 1950-es években, a kitermelés időbeli eloszlását jelöli bármely olajkészlet esetén, egyetlen olajkúttól az egész bolygó olajkincséig. Ez egy haranggörbe: az olaj először lassan jön, aztán növekszik a kitermelés a csúcs eléréséig, majd fokozatosan nullára csökken. A csúcs akkor következik be, amikor nagyjából az olaj fele elfogyott. A kontinentális USA 1970-ben érte el a csúcsot és a kitermelés azóta folyamatosan csökken. A világméretű csúcsot sok energiával foglalkozó tudós 2010 előttre teszi. A Hubbert-görbe alapján az olajkitermelés a csúcs után nagyjából ugyanabban az ütemben fog csökkenni, ahogy előtte nőtt. Egy 2010 előtti csúcs esetén a kitermelés 2030-ban körülbelül az 1975-ös, vagy 1980-as kitermelés szintje táján, 20 milliárd hordó körül lesz. A 2030-ban kitermelt olajnak fedeznie kell majd egy megduplázódott világnépesség és egy válságban levő világ szükségleteit, de 20 milliárd hordó még mindig nagyon sok olaj.

Kiforgatva T.S. Eliot szavait, így ér véget az olaj, nem egy kitöréssel, hanem csepegve. A többi fosszilis energiahordozó ugyanebbe az irányba tart, beleértve az atomenergiához szükséges urániumot, de ezek segíthetnek egy időre csillapítani a hanyatló olajkitermelés hatását, mielőtt elérik saját Hubbert-görbéik csúcsát. A megújuló energiaforrások csak egy kis töredékét képesek nyújtani annak az energiának, amelyet ma a fosszilis energiahordozókból nyerünk, de ez a töredék segíthet enyhíteni a hanyatlást és elnyújtani az olaj és szénkészletek elfogyasztását. A ránk váró probléma nem az, hogy egyáltalán nem lesz energiánk, hanem az, hogy évről-évre kevesebbel kell beérnünk, míg végül lejutunk addig a szintig, amely a végtelenségig fenntartható.

A Hubbert-görbe logikája adja a keretet Richard Duncan Olduvai Elméletéhez, amely egy megalkuvásmentes kitekintés az ipartalanodott jövőbe. Duncan White Törvényével kezdi, amely egy széles körben elfogadott szabály, mely szerint a kultúra annak függvényében fejlődik, ahogy az egy főre jutó energiafelhasználás növekszik. Globálisan az egy főre jutó energiafelhasználás nagyon szerény szinten állt 1800-ig, amikor a fosszilis energiahordozók hatására a magasba szökött, elérve minden idők csúcsát 1979-ben. Ezen a ponton, mutat rá Duncan, két évszázad robbanásszerű haladása indult bomlásnak.

1979 után a globális egy főre jutó energiafelhasználás csökkent, mivel a népességnövekedés felülmúlta az energiatermelés szerény növekedését. A hanyatlás felgyorsul, amikor maga az energiatermelés is csökkenni kezd a Hubbert-görbe csúcsán. A görbét követve 2030-ban a globális egy főre jutó energiafelhasználás annyi lesz, amennyi 1930-ban volt, körülbelül egyharmada az 1979-es értéknek. Duncan amellett érvel, hogy az iparkorszak egy pulzus hullámforma, egyetlen, harang alakú, nem ismétlődő görbe, amelynek középpontja 1979-nél van. Mivel semmilyen megújuló energiaforrás nem képes többet nyújtani, csak egy kis töredékét annak a fosszilis energiahordozókból származó temérdek energiamennyiségnek, amelyet jelenleg elfecsérlünk, azt jósolja, hogy az alacsony technológiai szintű kultúrák ipari hullámhegy előtti évezredeit, amelyekben senki nem tudott a fosszilis energiahordozókban lekötött fantasztikus energiakincsről, az ipari hullámhegy utáni alacsony technológiai szintű kultúrák évezredei fogják kiegyensúlyozni, amikorra a kincs örökre elvész.

A Mítosz Hatalma

Az efféle jóslatokat sok ember szélsőségesen elkeserítőnek tartja. A haladásban hívők rendíthetetlenül hiszik, hogy az emberi találékonyságnak köszönhetően a haladás valahogyan tovább folytatódik és egy, a maitól még fejlettebb társadalomhoz vezet. Az apokalipszisban hívők azt hajtogatják, hogy a gyorsuló hanyatlás valamilyen katasztrófát eredményez és tömeges pusztulást és Mad Max -féle jövőt hoz. Az ipartalanodott jövő földműves kultúráihoz vezető lassú hanyatlás koncepciója mindkettőt irritálja. Tapasztalatom szerint mindkét oldal sok hívőjének szó szerint nem fér a fejébe egy harmadik alternatíva.

Az ilyen fajta szemellenzők rejtett mítoszok jelenlétére utalnak. Manapság sokan gondolják, hogy csak primitív emberek hisznek mítoszokban, de a mítoszok minden társadalom gondolkodását uralják, a miénket is beleértve. Egy mítosz olyan történet, amely értelmet ad a világnak. A legtöbb ősi kultúra a vallásból vette mítoszait; a legtöbb modern társadalom a tudományból, vagy politikai ideológiából veszi a sajátjait. Két versengő történet adja a modern társadalomnak a legnépszerűbb mítoszait. Mindkettőt ismered.

Az elsőt a haladásmítosznak nevezzük. E történet szerint az egész emberi történelem a haladás drámája. A haladásmítosz szerint az emberek a primitív tudatlanság és vadság állapotából fokozatosan lépkedtek fel a civilizáció létráján. A nemzedékek során összegyújtött tudás tette lehetővé minden kultúra számára, hogy tovább haladjon, mint elődei. A modern időkben a haladás túlhajszolttá vált és ma is túlhajszolt. Az emberi lét célja, hogy biztosítsa e felfelé haladást, aminek köszönhetően utódaink egyszer majd elérhetik a csillagokat.

A másodikat a szeparatista mítosznak nevezik. E történet szerint az egész emberi történelem egy tragikus zsákutca. Egykor az emberek harmóniában éltek a világgal, egymással és önmagukkal, de azok az idők végetértek és a dolgok azóta csak hanyatlanak. A pöffeszkedő bürokraták által kormányzott nagyvárosok, melyek lakói egy kizárólag materiális lét kedvéért elhagyták a spirituális értékeket, olyan pontot jeleznek, ahonnan nincs visszaút. Valamikor nemsokára az egész roskatag rendszer összeomlik, elsöpri egy hirtelen válság és számtalan ember elpusztul. Csak azok menekülnek meg, akik elhagyják a korrupt és halálraítélt társadalmat, hogy egy jobb világot építsenek.

Mindkét történet egy változata az apokalipszis jóval régebbi vallási mítoszának, amely tartalmazza, hogy hatalmas katasztrófák után az üdvösség ezer éve következik a kiválasztottak számára. Philip Lamy szociológus mutatott rá “A millennium-mánia” c. könyvében (1996), hogy a legtöbb ember, beleértve a keresztények többségét, ma az apokalipszismítosz “töredékes“ változatát vallja, amely a régebbi mítosz összetettségéből kiragadott egyetlen motívumra koncentrál. A haladásmítosz és a szeparatista mítosz jó példák erre, az előző a jövőbeli üdvösség reményét, az utóbbi a fenyegető katasztrófát hangsúlyozza.

E nézetek mitikus természete tisztán megmutatkozik, amikor bármelyiküket szembesítjük a történelemmel. A haladás hívői azt hajtogatják, hogy az emberi történelem csupa haladásból áll, de egyetlen pillantás a múltba a velejéig megcáfolja ezt a kényelmes hitet. A mezőgazdaság kezdete és az ipari kor között az emberi élet keveset változott; mindent figyelembe véve, egy paraszt élete a fáraók Egyiptomában nem sokban különbözött egy parasztétól a tizenhetedik századi Franciaországban (még Napkirálya is volt mindkettőnek). A modellt csak az iparosítás törte meg a földben elraktározott energia megcsapolásával, elindítva két évszázad kirobbanó növekedését.

A fosszilis energiahordozókat mechanikai energiává alakító módszer kivételével minden, ami az ipari társadalomhoz szükséges, jóval az ipari forradalom előtt létezett. Megújuló energiaforrások? A szélenergia, a vizienergia, és a biomassza mind széles körben használatban voltak a preindusztriális múltban. Tudományos ismeretek? A mechanika törvényeit az ősidőkben felismerték és egy görög tudós még a gőzturbinát is felfedezte Krisztus születése előtt; de fosszilis energiahordozók nélkül ez egy haszontalan érdekesség volt. Emberi ügyesség és leleményesség? A múlt emberei ugyanolyan ügyesek és leleményesek voltak, mint mi vagyunk. Az egyetlen döntő különbséget az ősi kultúrák és a modern ipari társadalom között a fosszilis energiahordozók jelentik. Amint a fosszilis energiahordozók kifogynak és a velük való visszaélés ökológiai következményei a fejünkre szállnak, ez a különbség elmúlik. Ami azokat illeti, akik egyszerűen csak azt hajtogatják, hogy “nem mehetünk visszafelé”, ezt könnyű mondani, de többé nincsenek erőforrásaink ahhoz, hogy előre menjünk és nemsokára még a helybenmaradásra sem leszünk képesek. Milyen egyéb utirányt tudnak ők elképzelni?

Az apokalipszisban hívők a maguk részéről ragaszkodnak hozzá, hogy civilizációnk hirtelen, katasztrofálisan és totálisan ér véget. Ahogy esszémben korábban rámutattam, a történelem nem támasztja alá ezt az állítást. A civilizációk bukása időbe telik, az ipari társadalom erőforrásbázisa zsugorodik, de még távolról sem merült ki, a globális felmelegedés és más környezetpusztulások hatása időben lassan összegződik, az uralkodó eliteknek éppúgy, mint az egyszerű embereknek pedig minden oka megvan rá, hogy ameddig csak lehet, egybentartsák a dolgokat. A legutóbbi évszázad történelme mutatja, hogy az ipari társadalmak hatalmas csapásokat képesek túlélni anélkül, hogy széthullanának egy Hobbes-féle “mindenki mindenki ellen” háború állapotába, és az emberek nehéz időkben sokkal nagyobb valószínűséggel teljesítik a parancsokat és remélik a legjobbakat, minthogy csatlakozzanak a fosztogató bandákhoz, amelyek olyan nagy szerepet játszanak a világvége-fantáziálásokban. A néhány évvel ezelőtti, elmaradt Y2K válság története is jó példa lehet arra, hogy a katasztrófaveszélyt eltúlozhatják.

Természetesen lehetséges, hogy valamilyen óriáskatasztrófa készül mindannyiunkat eltörölni, éppúgy, ahogy az is lehetséges, hogy a tudósok előhúznak egy technológiai nyulat a kalapból, amely még egy életet ad az ipari társadalomnak. Az is lehetséges, hogy földönkívüli lények süvítenek keresztül a légkörünkön repülő csészealjakban jövő kedden és radioaktív zöldségeket osztanak mindenkienek, aki a Fred névre hallgat. A tény, hogy ez utóbbi valószínűsége nem zárható ki, még nem teszi ésszerűvé, hogy a jövőnket arra tegyük fel, hogy a gyárakat sötétben világító káposztákkal fogjuk üzemeltetni!

Ésszerű figyelembe venni a katasztrófa és a folytatódó haladás lehetőségeit, de mindkettőt egybe kell vetni jelen helyzetünk realitásával és a történelem tanulságaival. Mindkettő egy nagyszabású deus ex machinát igényel ahhoz, hogy megváltoztassa az események menetét: a szokványos katasztrófák nem elégségesek ahhoz, hogy egyik napról a másikra megdöntsék az ipari társadalmat, éppúgy, ahogy a szokványos technológiai haladás sem elegendő ahhoz, hogy kihúzza az ipari társadalmat abból a csávából, amelybe önmagát juttatta. Ha nem történik rendkívüli esemény, civilizációnk a hanyatlás jól kitaposott ösvényén tart lefelé. Ha egyáltalán van értelme a jövőt tervezni, ésszerű arra a jövőre készülni, amely a legvalószínűbben vár ránk.

A haladásmítosznak és a szeparatista mítosznak egyaránt nagy érzelmi vonzereje van; ezért népszerűek. A szakadatlan haladás mítosza azoknak megnyugtató, akik alkalmazkodtak a társadalomhoz úgy ahogy van, és szeretnék hinni, hogy életük része a folyamatnak, amely végül jobb viszonyokhoz vezet. A közelgő apokalipszis mítosza azoknak az embereknek vígasztaló, akik nem tudják a társadalmat elfogadni úgy, ahogy van, és hinni akarnak egy katasztrófában, amely ledönti az általuk gyűlölt civilizáció büszke tornyait. Azonban a tény, hogy egy mítosz érzelmileg hatásos és vígasztaló, még nem teszi igazzá.

A hanyatlás folyamata

A múltbeli mitológia egybevetése a jövő kemény valóságával tiszta értelmet ad a jóslatunknak. Több, mint hat milliárd ember él egy bolygón, amely egymilliárdot képes ellátni a végtelenségig. Ma nem tudjuk kielégíteni mindenki igényeit és még a mai életszínvonal fenntartásához szükséges erőforrások is kifogyóban vannak. Az erőforrásháborúk máris megkezdődtek - az USA 2003-as inváziójára Irak ellen egyszer majd talán úgy fognak emlékezni, mint az első Olajháborúra. Eközben a globális felmelegedés olyan gyorsan növeli a természeti csapások költségeit, hogy a világ egyik legnagyobb viszontbiztosító cége, a Swiss RE arra figyelmeztet, hogy ez önmagában is csődbejuttatja a világgazdaságot 2060-ra.

Felejtsük el a haladásmítosz és az apokalipszis-mítosz deus ex machináit, vetítsük az eredményeket emberi élethosszak léptékére és előttünk áll egy valószínű jövő. Képzeljünk el egy 1960-ban született amerikai asszonyt. Látja az 1970-es évek sorbanállásait a benzinkutaknál, a rövidtávú politikai trükköket, amelyek elfedték a válságot az 1980-as és 90-es években, majd a kiújuló problémákat a következő évtizedekben. Égbeszökő energiaárak, hiányok, gazdasági válságok és erőforrásháborúk alakítják hátralévő életét. 70 éves korában egy agonizáló, lepusztult nagyvárosban él, ahol a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbrafordulóban vannak.

Az ő 2030-ban született fiú dédunokájának sikerül elkerülnie a betegségek, az általános erőszak, valamint a járványos alkoholizmus és kábítószerezés “svédasztalát”, amely generációjának felét elviszi 30 éves kora előtt. Szerencséjének köszönhetően technikai karriert csinál, ami megmenti a katonai szolgálattól a végtelen tengerentúli háborúkban, vagy a hazai szeparatista gerillák elleni “pacifikáló akciókban”. Technikai tudása nagyrészt a hatékony guberálás egyszerű fogásaiból áll, a kocsi, vagy a hűtőszekrény olyan luxuscikk, amelyet soha nem fog birtokolni, lakásában nincs áram, vagy központi fűtés és egészségügyi ellátását egy olyan öregasszony jelenti, akinek a nagyanyja orvos volt és tud ezt-azt a sebek ellátásáról és a gyógyfüvekről. Mire megőszül, a viszálykodó régiók, amelyek egykor az Egyesült Államokat alkották, már szétváltak, az összes megmaradt üzemanyag és elektromos áram felett az új kormányok rendelkeznek, a partmenti nagyvárosokat pedig elhagyták a lakók az emelkedő tengervízszint miatt.

Az ő 2100-ban született leány dédunokája számára a nagyvárosok nagyrészt a múlt részei. Kis falvak között nő fel, amelyek gyűrűként vesznek körül egy rozsdásodó felhőkarcolókból álló magot, amelyet csak guberálók csoportjai keresnek fel, hogy nyersanyagokat bányásszanak belőlük. Szórványosan helyi háborúk zajlanak, az óceánok még mindig emelkednek, az éhínségek és járványok megszokottak, de mivel a Föld lakossága talán 15%-a annak, amennyi 2000-ben volt, az ember és a természet viszonya az egyensúly felé tart. A leány írni és olvasni tanul, ez olyan képesség, amellyel szomszédai zöme nem rendelkezik, akad néhány régi könyv nagyrabecsült holmijai között, de azok az idők, amikor ember járt a Holdon, legendává fakulnak. Amikor ő és családja végül elindul egy vidéki falu felé, a guberálócsapatokra hagyva az öreg város csontvázát, fel sem merül benne, hogy csendes léptei a foszladozó aszfaltúton egy civilizáció végét jelzik.

Mit lehet tenni

Az emberek jórészt ugyanazon okból próbálják a jövőt megismerni, amiért az autósok figyelik az előttük levő utat: könnyebb a válságokat menedzselni és a lehetőségeket kihasználni, ha van elég időd reagálni. Eddig a már ismertetett két mítosz dominálta a jövő tervezését. A haladásban hívők úgy gondolják, hogy a jövővel való szembenézés legjobb útja pénzt önteni a kutatásba és fejlesztésbe, hogy a haladást hajtó új technológiák időben kész legyenek. Az apokalipszisban hívők úgy gondolják, hogy a a jövővel való szembenézés legjobb útja elszigetelt enklávék építése élelem és fegyverek felhalmozásával, ahol a végítélet túlélését tervezők elbújhatnak és kivárhatják a végét.

Ha azonban a hanyatlás kora vár ránk, akkor e stratégiák egyike sem ér sokat. A kutatás és fejlesztés hasznos lehet, ha egyszerű, fenntartható technológiákra összpontosít, de az ilyen fajta projekteket gyorsan kell végrehajtani: amint a hanyatlás megindul, a tudományos kutatásra költött pénzt az elsők között fogják megnyirbálni. Ami az elvackolást illeti egy hegyvidéki kunyhóban, a hanyatlás lassú tempója ezt abszolút értelmetlenné teszi. Nem számít, mennyi konzerved és lőszered van, az nem fog kitartani pár évszázadig, ahogy te sem.

Egy eltérő jövő eltérő gondolkodásmódot igényel. A döntő szükségletek, amiket ki kell elégíteni egy hanyatló korban a kárenyhítés, kulturális túlélés és egy új társadalom építése a régi romjai között. A politikai és üzleti érdekeltségek nem fogják kielégíteni ezeket a szükségleteket, ahogy nem fognak semilyen más hasznosat sem tenni; az olaj az a modern ipari országoknak, ami a kukorica volt az ősi majáknak, ahogy Washington és a Wall Street ahaoubjai is éppúgy a háborúhoz fordultak, mint maja megfelelőik is tették. Szerencsére mindhárom szükséglet kielégíthető korlátozott erőforrásokkal rendelkező egyének és kis csoportok által és ilyen projektek kis léptékben máris folynak.

A kárenyhítés arra koncentrál, hogy a hanyatlás hatásainak költsége ne legyen több, mint amennyi elkerülhetetlen. Itt az a nagy kihívás, hogy a fejlett világban a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogy lehet fennmaradni az ipari társadalom védőburkán kívül. Ahogy a technológia szétmállik, az infrastruktúra leáll és helyi katasztrófák következnek be, az embereknek saját erőből kell majd előteremtenie a túlélésükhöz szükséges dolgokat, helyben rendelkezésre álló anyagokból, miközben manapság a legtöbb ember még tüzet sem képes gyújtani a melegedéshez gyufa, vagy öngyújtó nélkül. Az embereknek meg kell tanulnia a túlélőképességeket, az elsősegélynyújtást és az önfenntartó élet képességeit ahhoz, hogy megfeleljenek ennek a kihívásnak. Erre építhetnek a közösségek segélyhálózatok létrehozásával és az átfedésben levő sajátosságok feltárásával, hogy az emberek a képességek szélesebb tartományára támaszkodhassanak.

A kísértés, hogy élelem, technológia, fegyverek, vagy nemesfémek felhalmozott készleteire támaszkodjunk a hanyatlás korának átvészeléséhez természetes, de végzetes. Két évszázadon át a gépek és termékeik olcsóbbak voltak, mint az ügyes emberi lények. Ennek eredménye az a szokás, hogy a dolgokat többre értékeljük a képességeknél és végső soron egy “művi társadalom”, amelyben arra tanítanak minket, hogy hanyagoljuk el képességeinket, majd fizessünk a technológiai pótlásaikért: határidőnaplót használunk a memóriánk edzése helyett, kenyérsütőautomatát veszünk ahelyett, hogy megtanulnánk kenyeret sütni, tévét nézünk ahelyett, hogy a képzeletünket használnánk. Ezt rohamosan el kell felejtenünk. Ha nehéz időkben felhalmozott készletekkel rendelkezel, egy kiváló célpont vagy azok számára, akik érdekeltek eltávolítani téged a készleteidből, hogy maguk élvezzék azokat - de ha értékes képességekkel rendelkezel, amelyeket másokkal megoszthatsz, taníthatsz, mindenki a barátod.

Ugyanezek az alapelvek irányítják a másik két szükséglet kielégjtésére irányuló stratégiát. A kultúra túlélése az utóbbi néhányezer év örökségébe való kapaszkodásra összpontosít. Ez nem kis feladat, mivel ez az örökség szinte mindenestől brutálisan sérülékeny egy hanyatló korban. Majdnem minden, az utóbbi másfél évszázadban nyomtatott könyv magas savtartalmú papírból készült, amely fokozatosan visszaváltozik fűrészporrá; a könyvtárosok máris küzdenek a szétmálló tizenkilencedik századi könyvek megőrzéséért. A CD-k és DVD-k, akárcsak az egyéb elektronikus médiumok jóval rövidebb élettartammal rendelkeznek, amúgy sem lesznek lejátszhatók egy “low tech” jövőben. Egyáltalán, amikor az emberek a túlélésért kűzdenek, az irodalom, zene, művészet és tudomány nincs elöl a teendőik rangsorában.

Más szóval minden, a kultúra túlélésére irányuló erőfeszítésnek könyörtelen válogatással kell járnia. A mai burjánzó könyvtáraknak gondos rostálásra lesz szüksége azon gyűjtemények kiválogatása céljából, amelyek elég kicsik ahhoz, hogy, ha odáig jutnak a dolgok, akár kézzel is lemásolhatók legyenek. Azok a zenei formák, amelyek élő hagyományként továbbadhatók, nagyobb valószínűséggel maradnak fenn, ami azt jelenti, hogy a népzenének nagyobb erre az esélye, mint Beethoven Kilencedik Szimfóniájának. Rengeteg dolog elkerülhetetlenül el fog veszni; a feladat az, hogy megpróbáljuk biztosítani a lehető legjobb válogatás átadását.

Ettől problémásabb egy olyan dolog, amit egyes tudósok javasoltak, egy olyan könyv, amibe bele van pakolva minden, amit a tudomány mostanáig felfedezett. A történelem azt mutatja, hogy az egyik kor tudományos értekezései a következő kor megkövült dogmáivá váltak, és az ipartalanodott társadalom tagjai egy könyv birtokában, amelyben benne van az összes válasz, könnyen gondolhatnák úgy, hogy bármely kérdés megválaszolásának módja az, hogy meg kell nézni egy régi könyvben. Ez az út stagnáláshoz vezet. Sokkal jobb lenne egy tankönyv a tudományos módszerekről, értekezések néhány hasznos tudományágról, mint az ökológia és a mechanika, valamint elegendő utalás és töredék ahhoz, hogy a jövő gondolkodóit saját kutatásaik megkezdésére ösztönözze.

Egy új társadalom építésének munkája végül sokkal könnyebb lesz, ha a folyamat most elkezdődik. A két legutóbbi évszázad során a siker leggyorsabb útja a haladás hullámának meglovaglása volt, több energiát, több erőforrást, több technológiát használni, mint a versenytársak. A két következő évszázadban a siker leggyorsabb útja valószínűleg e szabály feje tetejére állítása lesz. Azok lesznek a győztesek, akik tudomásul veszik a hanyatlás realitását és kevesebb energiával, kevesebb erőforrással, kevesebb technológiával érik el céljaikat, mint versenytársaik. Irónikus, hogy most van a legalkalmasabb időpont annak kutatására, hogyan élhetünk kevesebbet felhasználva abból, amiből nemsokára kifogyunk, még mielőtt az ipari társadalom roppant tudásbázisa elkezd széthullani.

A biokertészet egy kiváló példa. A múlt században az organikus mezőgazdaság hatalmas lépéseket tett előre, odáig jutva, hogy ma lehetséges megtermelni egy ember egyévi szerény, de elegendő élelmét kevesebb, mint 1000 négyzetlábnyi ( 93 négyzetméter) földterületen, kizárólag kézimunkával, fosszilis energiahordozókat egyáltalán nem használva, miközben a talaj hosszútávú termőképességét még fokozzuk is. (a fordító megjegyzése: itt lehet egy-két nullányi tévedés!? Ha csak egy, akkor is nagyon szép, meg akarom ismerni a módszert.) Ezek a módszerek civilizációnk legnagyobb kincsének bizonyulhatnak a jövőben, amennyiben sikerül túlélniük a hanyatlás közelgő korát. Ma könyvek tucatjai írják le őket részletesen, hogy ez száz év múlva is így lesz-e, az azon múlik, hogy mi most mit teszünk.

Egy kis kereséssel tömegével találhatunk más technológiákat, fogásokat és hagyományokat, amelyek sokat érhetnek egy alacsony technológiai szintű jövőben. Vegyük a szénásdobozt. Ha a dédnagymamád Európában, vagy Észak-Amerikában élt, valószínűleg neki is volt belőle egy. Felforralta az ételt, betette egy szigetelőanyaggal (pl. szénával) töltött dobozba és bennehagyta, hogy a benne levő hőtől megfőjön, megtakarítva így a tüzelő nagyrészét, ami ahhoz kellett volna, hogy ugyanezt az ételt a tűzhelyen főzze meg. A szénásdoboz-technológia az energiahiányos jövőt sokkal élhetőbbé teheti, de csak akkor, ha kihozzuk a múzeumból és elterjesztjük, mielőtt az információ elveszne.

A fenti anekdoták üzenete egyszerű, de nagyjelentőségű. Ha az emberek most tudomásul veszik, hogy milyen jövő vár rájuk és elkezdenek kialakítani és használni olyan technikákat és életmódokat, amelyeket az iparkor utáni utódaink fenn tudnak tartani, a hanyatlás közeledő kora kisebb megrázkódtatást fog okozni, mint egyébként tenné. A kormány és a nagyvállalatok nem fognak segíteni; ők kétségkívül kapaszkodni fognak az ipari társadalom maradványaiba, ahogy a barbár törzsfők is belekapaszkodtak a sötét középkorban a római tekintély díszkellékeibe, jóval a római birodalom megszűnése után. Egyének, csoportok és helyi közösségek/települések azonban sokat érhetnek el, ha elindulnak a hosszú úton az ipartalanodott jövő felé.

A jövő ipartalanodott társadalmai nem feltétlenül vannak középkori sötétségre kárhoztatva, amennyiben nem mulasztjuk el a cselekvést most. Lehetséges egy kulturált, írástudó, humánus társadalom virágzó városokkal és élénk cseregazdasággal egy nagyon korlátozott erőforrásbázison. Például Japán a Tokugawa-korszakban (1603-1868) lezárta határait a külvilág felé, ezzel sikeresen távoltartva az európai gyarmatosító birodalmakat. A nagy népességgel és kevés természeti erőforrással rendelkező Tokugawa-kori Japán majdnem teljesen az emberi izomerőre támaszkodva működött. Mégis ez volt a japán művészetek, irodalom és filozófia egyik nagy korszaka; az irástudás olyan elterjedt volt, hogy a három legnagyobb japán városban együtt 1500 könyvesbolt működött, a legtöbb ember számára elérhető volt az alapszintű oktatás, gyógykezelés és az élethez szükséges dolgok. Ha nem hagyjuk magunkat félrevezetni az érzelmileg vonzó mítoszok által, őszintén szembenézünk a jövővel és most azonnal elkezdünk felkészülni rá, a jövő ipartalanodott társadalmai is elérhetik ugyanezt. Ez a cél elérhető és nehéz elképzelni ettől jobb ajándékot, amit a jövőnek adhatunk.

2004. december 6.

Fordította: Bobkó Csaba, 2006. május 1.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Bobkó Csaba honlapja Olajcsúcs Blog: Nyakunkon az Olajcsúcs - Vissza a Jövőbe