A Nyugati Civilizáció rövid története
Nem menekülhetünk a katasztrófa útján történő földművelés fenntarthatatlansága elől. A szántás, a művelet, amelyből a földművelés szó származik, a természeti katasztrófák mesterséges utánzásaként működik. Klasszikus cikkében: “Az olaj, amit megeszünk”, Richard Manning kiválóan összegzi, hogyan kezdődött a földművelés.
A termesztésbe vonás egy radikális változást jelentett a növényvilágon belüli javak elosztásában is. A növények többféleképpen költhetik el napfényjövedelmüket. A leggyakoribb és megfontolt stratégia az, hogy nagy részét gyökerek, szár, kéreg építésére fordítják, ez egy konzervatív befektetési portfólió, amely lehetővé teszi, hogy a növény jobban gyűjtse az energiát és túlélje a szűkös éveket. Ezenkívül azáltal, hogy különböző élőhelyeken élnek (az őshonos préri egy részlete akár 200 növényfajt is tartalmazhat), ezek az évelők szolgáltatásokat nyújtanak egymásnak, mint például vízmegőrzés, egymás védelme a széltől és a levegő szabad nitrogénjének megkötése, amit trágyaként használnak. A változatosság lehetővé teszi egy rendszer számára, hogy "saját termékenysége szponzora legyen", hogy a látnoki agronómus, Wes Jackson kifejezését használjuk. Ez a norma a növényvilágban.
Van azonban az egynyáriak egy nagyon szűk csoportja, amelyek egyetlen faj által alkotott foltokban nőnek és majdnem teljes jövedelmüket magként raktározzák, amely egy tömény szénhidrátcsomag, amit könnyen hasznosíthatnak a megevők, mint például mi magunk. Normális körülmények között ez az "összes tojás egy kosárban" stratégia ostoba ötlet egy növény számára. De katasztrófák, mint például árvizek, tüzek és vulkánkitörések esetén már nem. Az ilyen katasztrófák letarolják a bejáratott növénytársulásokat és lehetőséget teremtenek a szélfújta vállalkozószellemű magtermőknek. Nem véletlen, hogy bárhol is ütötte fel a fejét a növénytermesztés a bolygón, ez mindig folyók mellett történt. Gondolhatnánk, ahogy sokan teszik is, hogy ez azért van, mert a növényeknek szüksége van vízre és tápanyagokra. Ez többnyire nem igaz. Az áradás erejére volt szükségük, amely végigsepert a tájon és lemosta a versenytársakat. Gondolom, az sem véletlen, hogy a földművelés akkor jött létre egyidejűleg és egymástól függetlenül világszerte, amikor épp végetért a jégkorszak, egy hatalmas felfordulás korában, amikor az olvadó gleccserek tenger méretű tavakat hoztak létre eróziókeltő árapályhullámokkal. Ez egy katasztrófaidőszak volt.
A kukorica, rizs és búza különösen alkalmazkodtak a katasztrófához. Ez az ő életterük. A dolgok természetes rendje szerint egy katasztrófa tiszta lapot, csupasz földet teremt, ami jó nekik. Ezután normális körülmények között a szukcesszió gyorsan bezárná ezt az életteret. Meghódítanák a területet az évelők. Gyökereik stabilizálnák a talajt, szervesanyagot halmoznának fel, takarást nyújtanának. Végül a katasztrófanyitotta tér bezárulna. A földművelés az a folyamat, amely ezt a teret újra meg újra felszakítja. Ez egy évenkénti mesterséges katasztrófa, amelyhez egy modern amerikai farmon acre-enként három, vagy négy tonna TNT megfelelője szükséges. Iowa szántói minden éven 4,000 Nagasaki atombomba energiáját igénylik.
Folytatható ez az évenkénti, emberalkotta katasztrófa fenntarthatóan? Gyógyítja-e a földet egy évi növényénytermesztés? Nem. A monokultúrás művelés ugyanazért mérgezi meg a földet, amiért megöl téged, ha egy zárt garázsban járatod az autót. Amikor az ugyanazon fajhoz tartozó összes növény ugyanazokat a dolgokat veszi fel a talajból és ugyanazokat juttatja vissza, a talaj használhatatlanná válik e növényfaj számára. Ezen túlmenően az állandó zavarás eróziót okoz. Ehhez a Termékeny Félhold esetében, ahol a nyugati civilizáció kezdődött, a helytelen öntözés miatti elszikesedés is hozzájárult. Ahogy a permakultúra alapítója, Bill Mollison írja “Bevezetés a permakultúrába“ c. művében:
A népesség minden tagja esetén, függetlenül attól, hogy Amerikában, vagy Kelet-Indiában élsz, amennyiben gabonaevő vagy, manapság fejenként évente nagyjából 12 tonna talajba kerül nekünk a gabonaevés. Ez a veszteség mindenestől a szántás következménye. Amíg szántasz, vesztesz. Talajvesztésünk tempója mellett egy évtized múlva nem lesz mezőgazdasági talajunk.
William Koetke még végletesebben fogalmaz Az utolsó birodalom-ban, miközben azzal érvel, hogy a talajban az összes földi élet alapját láthatjuk:
1988-ban az erózió okozta évi talajveszteség 25 milliárd tonna volt és rohamosan növekszik. Az erózió azt jelenti, hogy a talaj lehordódik a földfelszínről. Egy ezzel azonos súlyosságú csapás, hogy a helybenmaradó talaj termékenysége kimerül. A talajkimerülés majdnem mindenhol folyik, ahová a civilizáció kiterjedt. Ez szó szerint a bolygó meggyilkolása a biológiai életet fenntartó szerves termékenységének kimerítése által. Egy tény: amióta a civilizáció elfoglalta Észak-Amerika Nagy Síkságait, a terület feltalajának a fele eltűnt.
Amikor a Közel-Keleten megkezdődött a földművelés, a "Termékeny Félhold" kifejezés nem hangzott kegyetlen tréfaként, mint ma. Ma tudjuk, hogy abban az időben Irakot egy olyan sűrű cédrus őserdő borította, hogy a napfény soha nem érte el a földfelszínt. Ezek a gigászi örökzöld fák akár 50 méter magasra is megnőhettek, hatalmas, 13 méteres kerületű törzsekkel, ugyanabból a tőből 4-5, vagy akár 7 törzs is eredhetett. Amikor a Biblia szerzői Isten dicsőségére kerestek metaforát, nem tehettek mást, mint ezekhez a cédrusokhoz tértek vissza. Kr.e. 2700 körül az első civilizációs mítosz, a Gilgames-eposz hatalmas kiterjedésű cédruserdőket írt le azon a területen, amit mi ma Dél-Iraknak nevezünk. Az eposz elmeséli, hogy szegült szembe Gilgames az istenekkel, akik elmondták neki, hogy az erdőket saját maguk számára megszenteltként tartották fenn. Figyelmeztették Gilgamest, hogy ha kivágja az erdőjüket, akkor az embereket tűzzel, vagy esetleg aszállyal büntetik meg. De Gilgames dacolt velük és kiirtotta az erdőt, hogy helyet csináljon a városoknak és a földművelésnek. Kr.e. 2100-ra a talajerózió és szikesedés a "termékeny félholdat" az általunk ma ismert sivataggá változtatta. A civilizációs központok észak felé vándoroltak, Babilóniába és Asszíriába, ahol a talaj termékeny maradt de tovább folytatták az erdők irtását is, és ugyanaz történt újra. Idővel a cédrus őserdő eltűnt (a kultikus "libanoni cédrusok" az egyetlen maradéka), a föld pedig néhányezer évi földművelés következtében sivataggá vált. Az elátkozott kopár iraki tájkép, amit az esti híradóban látunk, nem természetes úton keletkezett, a Mezőgazdasági Forradalom örökségét mutatja nekünk.
Így kezdődött a versenyfutás. A földműveseknek új területeket kellett meghódítania, mielőtt régi földjeik kimerültek és elhaltak. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a terjeszkedés békés úton történt. Az az elképzelés, hogy a földművelés békés úton terjedt, amint a vadászó-gyüjtögetők felismerték az általa nyújtott kényelmet, abszurd annak alapján, amit a régészeti feltárásokból tudunk. Az olyan leletek, mint például Dicksons’ Mounds azt mutatják, hogy a földművelés súlyos és azonnali alultápláltsághoz, betegségekhez és sokkal rövidebb élettartamhoz vezetett. Sokkal több munkával járt, sokkal kevesebb szabadidővel és számottevő egészségkárosodással. Még a mai primitív népek is rámutatnak erre. Amikor megkérdezték, ők miért nem művelik a földet, egy Ju/’hoansi a Kalaháriban így válaszolt: “Miért művelnénk a földet, amikor olyan sok mongongo dió van a világon?” Vagy ahogy Ülő Bika mondta:
A fehér emberek szeretik a földet ásni az élelmükért. Az én népem inkább bölényre vadászik, ahogy atyái tették. A fehér emberek szeretnek egy helyen maradni. Az én népem magával viszi a sátrait ide és oda különféle vadászmezőkre. A fehér ember élete rabszolgaság. Városaik, vagy farmjaik börtönének lakói. Az én népem szabad életet akar. Semmi olyat nem láttam azok között, amiket a fehér ember birtokol, a házakat, vasutakat, ruhát, vagy ételt, ami olyan jó lenne, mint annak joga, hogy a nyílt tájon vándoroljunk és úgy éljünk, ahogy szeretünk. … A fehér embereknek sok mindene volt, amit akartunk, de láttuk, hogy nem volt nekik az, amit mi a legjobban szerettünk, a szabadság. Én inkább élek egy tipiben és nem eszek húst, amikor kevés a vad, minthogy feladjam szabad indiánkénti jogaimat, még ha mindenem meglehetne is, amije a fehér embereknek van.
A torténelmi trend, hogy egyetlen vadember sem adná fel önként az életmódját a földművelésért, hanem inkább haláláig harcolna, minthogy civilizált legyen, szintén nem tűnik újnak. Amint Richard Manning írja A gabona ellen: Hogyan rabolta el a földművelés a civilizációt c. könyvében:
Az antropológusok ugyanezen csoportja állapította meg, hogy e kultúrájának [vonaldíszes kerámia kultúrája] végigszáguldása Európán nem igényelt többet, mint három évszázadot, ami a kor szintjén egy villámháború. És a háborús metafora használata indokolt itt, mivel, mint a leletek sugallják, ellentétben a közkeletű eszmékkel a racionális és békés kulturális cseréről, szinte egyáltalán nem volt keveredés a gabonatermesztők és a helyben talált lazacevő, barlangfestő . Cro-Magnoniak között.
Ebben az a legérdekesebb, hogy valószínűleg nem volt automatikus ökológiai oka a konfliktusnak. Azaz a vonaldíszes kerámia népe nem fedte le összefüggően a vidéket, legalábbis eleinte nem, hanem a lösztalajok körül települt falvak fürtjeiben élt, érintetlenül hagyva a folyóvölgyek mélyét és a hegyeket. Ez egy megfelelő életteret hagyott volna a gyüjtögető vadászóknak. Egy kölcsönösen előnyös kereslkedelemmel járó egymás mellett élés alakulhatott volna ki a két kultúra között, de a leletek azt mutatják, hogy ez nem így történt. Szinte nincs nyoma Cro-Magnoni kézművestermékeknek a vonaldíszes falvakban és viszont. Úgy tűnik, a Cro-Magnoni települések lakott volta megszűnt, amikor megérkeztek a vonaldíszesek. A leletek alapján úgy tűnik, a Cro-Magnoniak egy gyepűövezetet tartottak fenn önmaguk és a jövevények között, már előre távozva az előrenyomuló földművesek elől.
Az egyik kultúra kézművestermékeinek a másik településeiben való előfordulása hiánya alól az egyetlen kivétel, hogy a két oldal lándzsahegyeket cserélt egymással, valószínűleg nem kereskedelmi áruként. “Az összes ilyen kézművestermék fegyver,” jegyzi meg Price, Gebauer, és Keeley, “ és nincs okunk feltételezni, hogy ezeket erőszakmentesen cserélték. … A bizonyítékok a vonaldíszes kultúra nyugati területéről nem hagy helyet más követkkeztetésnek, mint hogy a vonaldíszes-mezolitikus kapcsolatok a legjobb esetben hűvösek, a legrosszabban ellenségesek voltak.”
Genetikailag a "népességi szétterjedés (demic diffusion)" modell nyert teret, megerősítve a régészeti bizonyítékokat (lásd Pinhasi, Fort és Ammerman: “A földművelés eredetének és terjedésének nyomonkövetése Európában”, Sokal, Oden and Wilson: “Genetikai bizonyíték a földművelés népességi szétterjedésére Európában”, Chikhi, Nichols, Barbujani és Beaumont: “Y genetikai adatok alátámasztják a neolitikus népességi szétterjedés modelljét”, és/vagy Chikhi, Destro-Bisol, Bertorelle, Pascali és Barbujani: “Magi DNS markerek cline-jei az európai génállomány nagyrészt neolitikus eredetét sugallják”. A nyelvi bizonyíték még szemléletesebb: a baszkok nyelvi elszigeteltsége azt sugallja, hogy valószínűleg ugyanazoktól a gyüjtögető-vadászóktól származnak, akik Lasceaux barlangfestményeit készítették. De mindez arra utal, hogy a mai európaiak nem származnak a földművelés kora előtti őslakóktól; túlnyomórészt az újkőkori hódítók utódai. A népességi szétterjedés” egy tudományos szakszó az erőszakos hódításra és a szinte teljes népirtásra. A földművelés nem terjedt békésen Európába, miközben a vademberek felfogták magasabbrendűségét; egy népirtó hódítási hullám részeként érkezett Európába, amikor a földművesek terjeszkedtek, hogy új földeket találjanak, ahol még nem pusztították el a talajt.
De a földművelés mindig nyomaiban érezte a sivatagokat. A népirtás és a terjeszkedés után az új földek végül tönkrementek, éppúgy, mint a korábbiak. Platón már 2,300 évvel ezelőtt írt a "fenntartható" dél-európai agrármódszerekről:
Ami mára megmaradt a korábban gazdag földből olyan, mint egy beteg ember csontváza. … Korábban a hegyek közül sok termékeny volt. A korábbi gazdag talajú síkságok ma mocsarak. A hegyek, amiket egykor erdők borítottak és dús legelőt adtak, ma csak a méhek élelmét termik. Egykor a földet az évenkénti esők táplálták, amelyek nem vesztek el mint ma, a csupasz földről a tengerbe folyva. A talaj mély volt, beitta és megtartotta a vizet agyagjában és a hegyoldalakba beivódott víz mindenfelé forrásokat és csörgedező patakokat táplált. Ma az egykori források helyén az elhagyott üregek tanúskodnak róla, hogy amit a földről mondtunk, igaz.
“Az olaj, amit megeszünk” c. művében Manning így kommentálja ezt az idézetet:
Platón panasza a búzatermesztésben gyökerezik, amely kimerítette országa talaját és ezzel előidézte a hanyatlások sorozatát, amely a civilizációs központokat Rómába, Törökországba és Nyugat-Európába tolta. Az ötödik századra azonban a búza 'kimeríteni és továbbmenni'-stratégiája beleütközött az Atlanti-óceánba. A bekerített búzatermesztés oylan, mint a rizstermesztés. Egyenleteit éhínségekkel egyensúlyozza ki. Az 500 és 1500 közötti évezred során Britannia átlagosan tíz évente szenvedett el egy nagyobb "kiigazító" éhínséget, Franciaországban ugyanezen időszakban 75 ilyen volt.
Kr.e. 500-ra görög kikötővárosokat vágott el a tengertől az erdőirtás, amely talajeróziót okozott, ami feltöltötte az öblöket a folyók torkolatánál. A Meander folyó annyira feliszapolódott, hogy a medre áthelyeződött, jobbra-balra kanyarogva, innen származik a "meanderezik" szavunk. Görögország nagyszabású talajeróziótól szenvedett, ami a városállamok néhány évszázada során lerontotta a mezőgazdaság minőségét.
Amint Manning megjegyezte, a földművelés nagy stratégiája bevált egy párezer évig, amíg a Római Birodalom idején el nem érte az Atlanti-óceánt. A nyugati civilizáció kifogyott a "nyugatból", amerre terjeszkedhetett. Gilgames Sumér kultúrája lehanyatlott, Babilon és Asszíria követte; aztán ők hanyatlottak le és tőlük nyugatra Görögország követte őket; aztán Görögország hanyatlott le és tőle nyugatra Róma követte őket; aztán Róma hanyatlott le és a nyugati tartományok —Britannia, Franciaország, Németország és Spanyolország —követték, mint a középkor nagyhatalmai. De amint a nyugati civilizáció elérte az Atlanti-óceánt, a dolog jóval nehezebbé vált. Róma összeomlott, jött a sötét korszak és a középkori Európa az összeomlás szélén küszködött. Már olyan korán is, mint a Római Birodalom idején óriási születésszámra volt szükség még ahhoz is, hogy a katasztrofális halandóság ellenére fenntartsa a társadalmat. Mint Peter Brown írta A test és a társadalom c. művében:
A Római Birodalom polgárai a fénykorban, a Kr.u. második évszázadban egy olyan világba születtek, ahol az átlagos várható élettartam. kevesebb, mint huszonöt év volt. A halál vadul aratott a kiskorúak között. Akik túlélték a gyermekkort, továbbra is veszélyben maradtak. Száz férfiból csak négy, a nőknél még kevesebb érte meg az ötvenedik évét. A népességben "rendet vágott a halál". Egy ilyen helyzetben csak a kivételezettek, vagy a különcök szűk köre élvezte a szabadságot, hogy azt tehessen a szexuális ösztönével, amit kedve tart. Szexuális ügyekben teljesen engedékeny lévén az ősi város elvárta polgáraitól, hogy energiáik szükséges részét fordítsák törvényes gyermekek nemzésére és nevelésére az elhaltak pótlásra. Akár tudatos törvényhozás útján, mint Augustus császár, aki bírsággal sújtotta a nőtlenséget és jutalmazta a gyermeket termő családokat, vagy egyszerűen a szokás megkérdőjelezetlen súlya által a fiatal férfiakat és nőket arra mozgósították, hogy használják a testüket a szaporodás céljára. A fiatal nőkre kérlelhetetlen nyomás nehezedett. Úgy tűnik, hogy még ahhoz is, hogy a Római Birodalom népessége változatlan maradjon, minden asszonynak átlagosan öt gyermeket kellett világra hoznia. A fiatal lányokat korán befogták e feladatra. A római lányok átlagéletkora esküvőjük idején talán csak tizennégy év volt. Észak-Afrikában a sírköveken szereplő nők közel 95%-a házas volt, ezek több, mint fele huszonhárom év alatti.
A virágzó középkor a "sötét évszázadok" rövid átmenete után helyreállította a Római Birodalom komplexitásának nagy részét. Ez főleg két tényezőnek volt köszönhető, amik hozzájárultak a középkori társadalom rendelkezésére álló energia nagyfokú növekedéséhez. Az elsőt a Középkori Melegidőszaknak nevezzük, ami az Európa számára rendelkezésre álló energia éghajlati okú növekedése volt, legalapvetőbben egyszerűen hő formájában. Ez több módon vált hozzáférhetővé a az emberi társadalom számára. A Wikipedia írja:
A Középkori Melegidőszak, Európában a 10. századtól a 14. századig tartó korszak egy viszonylag meleg és enyhe időköz volt, aminek az általánosan hidegebb Kis Jégkorszak vetett véget. A földművesek búzát termesztettek északon Skandinávia belsejében és szőlőt Észak-Angliában, bár a szőlők legnagyobb kiterjedésüket a Kis Jégkorszakon belül érték el. Ez a védettség az éhínségtől lehetővé tette Európa lakossága növekedését, még az 1315-ös éhínség ellenére is, amely 1,5 millió embert ölt meg. Ez a megnövekedett népesség a korszak során hozzájárult új városok alapításához és az ipari és gazdasági tevékenység növekedéséhez.
William Ruddiman “Korai antropogén éghajlathipotézis"-ében egy érdekes jegyzet sugallja, hogy az emberek már a Mezőgazdasági Forradalom idején is megváltoztathatták az éghajlatot ugyanazon erdőirtás által, amely a korábban tárgyalt jónéhány hatást is eredményezte. A Holocén Interglaciális korszaknak Ruddiman érvelése szerint már valamikor korunk előtt véget kellett volna érnie, de az erdőirtás és állattenyésztés a légkör melegítésével ellensúlyozta a természeti trendet; ez esetben a modern globális felmelegedés csak a mértékben mutat számunkra változást, nem jellegében. De a Középkori Melegidőszak vége, amelyet a Kis Jégkorszak jelzett, határozottan hitelt ad Ruddiman elméletének: a Fekete Halál egy hullámvölgyet okozott Európa mezőgazdasági termelékenységében, ami egy hirtelen hőmérsékletcsökkenéshez vezetett, mivel a kevesebb légköri felmelegedést okozó földművelés következtében a Föld mintha természetes módon tendált volna a jégkorszaki körülményekhez való visszatérés felé.
A másik elem a technológia terültéről származott. A nyakhám behozatala Kínából lehetővé tette, hogy a középkori földművesek a szántáshoz ökrök helyett lovakat használjanak — ez volt a mezőgazdaságtörténet egyik legnagyobb műszaki újítása. Újra Manninget idézzük A gabona ellen c. művéből:
A korszak legnagyobb műszaki ugrása a nyakhám feltalálása volt Kínában körülbelül 150 éve. Azelőtt a szántás Európában és Ázsiában egyaránt nagyrészt az ökrökre támaszkodott, valamint egy torok- és szügyi igára, ami megfelelt a nehézkes behemótoknak. Ugyanezt a befogási módot alkalmazták a lovaknál is, de náluk ez olyan alacsony hatásfokú volt, hogy nagyban korlátozta e jóval gyorsabb állatok terhelhetőségét és mozgékonyságát. Egy kisebb nyakhám egy kvantumugrást tett lehetővé a ló által húzható teher terén, ezért a szántók szinte egyből nagyobbak és kiterjedtebbek lettek. Ez a találmány gyorsan eljutott Kínából Európába.
A virágzó középkor komplexitása visszahozta a Római Birodalom nyomorúságát, pestis, dögvész és éhínség jelentették az ökológiai ellensúlyt a társadalom egyensúlyban tartásához.
Franciaország, nagy történésze, Fernand Braudel szerint ”minden tekintetben egy kivételezett ország,” — a tizenötödik században hét országos éhínséget élt át, a tizenhatodikban tizenhármat. A betegség az éhség gyakori utitársa volt. A londoni járványok idején a halottakat úgy rakták talyigákra, mint "a közönséges ganét" (Daniel Defoe hasonlata) és tolták végig az utcákon. A londoni árvaházak gyermekhalálozási rátája egy korabeli forrás szerint 88 százalék volt. A kormányzat nyers volt, a törvény uralma önkényes. Az oly sok régi festmény hátterében meredező bitófák ábrázolása Braudel megfigyelése szerint "csak egy realisztikus részlet" volt.
A virágzó középkor azonban egyáltalán nem vált fenntarthatóvá e nyomorúság miatt; az csak lassította hanyatlásukat, miközben belefutottak azokba a kemény ökológiai korlátokba, amiket Róma igazán soha nem ért el. A virágzó középkor válsága nagyon hasonlónak tűnik a mi olajcsúcs-problémánkhoz, nevezhetjük “fa-csúcs”-nak. Ahogy Richard Cowen írja:
Más volt a helyzet Angliában és Franciaországban. Sok irtványföldet hoztak létre a római időkben és a középkorban, a népsűrűség pedig jóval magasabb volt, mint a hegyvidékes Németországban és Csehországban. Bár az ércbányászat soha nem volt olyan óriási méretű, mint a közép-európai teléreknél, sok kisebb bánya termelt ki ónt, ólmot, rezet és vasércet. Az összes ércet faszénnel kohósították és miközben az erdőkkel szemben nagy keresletet támasztott a várak, katedrálisok, házak épületfaigénye, a hajók, hidak és a legtöbb gép építése, az élelem és italok tárolására szolgáló hordók, a mészégető-, üveg- és sörfőzőipar és a házi tűzhelyek tüzelőigénye, az angolok és franciák egy döntő tüzelőanyagválság küszöbén találták magukat.
Egy tüzelő"válság" tartalmazza az utánpótlás hiányát, ezenkívül tényező a szállítás. A szárazföldi szálljtás költségei nagyon magasak voltak, kivéve a legmagasabb értékű árukat és egyszerűen nem érte meg tömegárut, mint a fa, kocsin túl messzire szállítani. Igy hát ritkán lakott erdős területeken egyáltalán nem volt tüzelőválság, míg a nagyvárosok hamar megérezték a válságot, mivel a közeli erdők ki voltak irtva.
Az Újvilág felfedezése mindent megváltoztatott Európa számára. William Catton kiváló perspektívába helyezi ezt, mint "A Bőség Kora" kezdet. Túllövés: A forradalmi változás ökológiai alapja c. könyvében írja::
Az Újvilág felfedezése az európai ember számára döntően megváltoztatta a civilizált élet erőforrásalapjához való viszonyt. Amikor Kolombusz vitorlát bontott, egy európaira nem egészen 10 hektár Európa jutott. Az élet egy küzdelem volt, elégtelen és megbízhatatlan erőforrásokból kellett kihozni a lehető legtöbbet. Miután Kolombusz egy nem sejtett félteke földjére tette a lábát, majd uralkodók és vállalkozók elkezdték e földeket elérhetővé tenni az európai telepesek és kiaknázás számára, összesen fejenként 50 hektár föld állt rendelkezésre a kiterjesztett európai élőhelyen — a Kolombusz előtti adat ötszöröse!
Az óvilági társadalmi rendszerek alapelve mindig a változatlanság volt. Ez a hirtelen és lenyűgöző eltartóképességnövekedés széttörte ezt az alapelvet. Egy most már határtalannak tűnő élőhelyen az élet bőségben élhetővé vált. A határtalanság új alapelve új hiedelmeket, új emberi kapcsolatokat és új viselkedést szült. A tanulás kiterjedt, a lakosság növekvő része vált irástudóvá. Eleget nőtt a szabadidő ahhoz, hogy több időt hagyjon a találékonyság gyakorlására, mint korábban valaha. A technológia fejlődött és a technológiai fejlődés vált a "haladás" szó automatikus jelentésévé.
A korlátlan lehetőségek légkörének volt még egy hatása: a népességnövekedés további gyorsulása. Belemenve néhány részletbe, ami nincs konkrétan feltüntetve az 1 sz. táblázatban, 1650 és 1850 között, mindössze két évszázad alatt a világ népessége megduplázódott. Korábban soha nem volt ilyen hatalmas növekedés ilyen rövid idő alatt. Majd újra megduplázódott 1930-ra, alig nyolcvan év alatt. A következő duplázódáshoz pedig elég volt negyvenöt év! Ahogy az emberek és erőforrást igénylő holmijaik gyarapodtak, a szakadék az eltartóképesség és az erőforrásfelhasználási terhelés között elkerülhetetlenül bezárult, az egy amerikai polgárra jutó amerikai föld alig 4,5 hektárra zsugorodott, kevesebb, mint a felére az Európában egy európai rendelkezésére álló területnek közvetlenül Kolombusz forradalmasító útja előtt. Eközben az egy főre jutó erőforrásétvágy rettentően megnőtt. A Bőség Kora törvényszerűen ideiglenes volt, aláásta saját alapjait.
A legtöbb ember, akinek volt szerencséje ebben a korban élni, félreértette a jószerencséjét. Világuk és életük jellemzőit, a "korlátlanság" következtében, ami nem tarthatott örökké, öröknek képzelték. A Bőség Kora emberei visszatekintve elődeik szánalmas életére sajnálták őket "irreális" elképzeléseikért a világról, saját magukról és az embereknek megadatott életmódról. . Ahelyett, hogy felismerték volna, hogy valójában maga a realitás változott meg — és idővel újra megváltozhat — megveregették saját vállukat, amiért levetették egy más világot annyira másképp látó őseik "babonáit". Miközben elvetették a változatlanság régi alapelvét, nem vették észre, hogy saját hitük a korlátlanság örökkévalóságában szintén egy hiedelem volt, egy babona.
Amerika gyarmatosításával a földművelés árának éles kontraszja szemmellátható bizonyítékot nyújtott az európaiak és amerikaiak egymáshoz viszonyított magasságában. Szintén Richard Manning írja Az olaj, amit megeszünk”-ben:
Az új földeknek egy még nagyobb hatása volt magukra a telepesekre. Thomas Jefferson, miután a rusztikus természet tárgyában kioktatásban részesült vendéglátóitól egy párizsi lakomán, rámutatott, hogy az összes jelenlevő amerikai egy jó fejjel magasabb volt a franciáktól. Valóban, a telepeseknek az összes Új-Európában magasabb termetben és hosszabb életben volt része, valamint kisebb csecsemőhalandóságban — mindezek a jobb táplálkozás jelzői voltak, amit a szűz talaj felhalmozott tőkéjének egyszeri felélése biztosított.
De egy új, kifosztható világ felfedezése nem tette egy csapásra fenntarthatóvá a stratégiát. Ugyanaz a minta ismétlődött, amint a farmerek nyugat felé terjeszkedtek olyan talaj után kutatva, amit még nem változtattak sivataggá, népirtást elkövetve mindenki ellen, akit útjukban találtak. Megintcsak aligha jellemezhetnénk a földművelés terjedését a kultúrális csere békés folyamataként. Mint Benjamin Franklin megjegyezte: “Egyetlen európai sem volt képes többé társadalmunkban élni, aki belekóstolt a vademberek életébe.” Vagy, mint J. Hector St. John de Crevecoeur írta a Levelek egy amerikai farmertől-ben:
Kell lennie valaminek az indiánok társadalmi kötelékeiben valami egyedülállóan rabulejtőnek és sokkal jobbnak, mint amivel mi dicsekedhetünk; európaiak ezrei lettek indiánok de nincs példánk egyetlen bennszülöttre sem, aki önszántából vált volna európaivá! Kell lennie valami elbűvölőnek az életmódjukban, valami kitörölhetetlennek, amit magának a Természetnek a kezei véstek be. Végy egy fiatal indián fiút, részesítsd a lehető legjobb oktatásban, amiben csak tudod, halmozd el adományokkal, ajándékokkal, sőt gazdagsággal, és mégis titokban a vadonba fog vágyódni, ahol megszületett, amiről azt hinnéd, hogy már rég elfelejtette; és az első adandó alkalommal azt fogod látni, hogy önként maga mögött hagy mindent, amit adtál neki és kifejezhetetlen örömmel visszatér, hogy atyái gyékényén alhasson.
Csakugyan, a legelső újvilági angol kolónia, Roanoke lakói hamar otthagyták a civilizált életet, egy üzenetet hátrahagyva: “Elmentünk a kroatánokhoz.”. Az indián szabadság példája és az európai hatalmi központoktól való távolság egy új dinamikát teremtett a nyugati civilizációban. Charles C. Mann írja “Az Alapító Sachemek” c. cikkében:
Nem minden európai csodálta ezt a demokratikus szellemet. Az indiánok “úgy gondolják, mindenkinek meglehet a saját véleménye, amiben senki nem akadályozhatja” írta Louis Hennepin flamand misszionárius 1683-ban. “Semmi nem olyan nehéz, mint kontroll alatt tartani az amerikai törzseket” panaszkodott egy misszionáriustársa. “Ezek a barbárok mind a vadak törvénye alatt állnak, korlátlan szabadságban születnek, élnek és halnak; nem tudják, milyen megzabolázottnak lenni.”
Az indiánokat pedig elborzasztotta a találkozás az európai társadalmi osztályokkal, ahol a társadalmi ranglétra alsóbb fokain állók kénytelenek voltak alávetni magukat a felsőbb osztályoknak. Amikor a 17. századi francia kalandor, Louis-Armand de Lom d’Arce, Lahontan bárója megpróbálta meggyőzni a huronokat, az irokézek északi szomszédait Európa természetes magasabbrendűségéről, az indiánok kinevették.
Mivel az európaiaknak hajbókolnia kellett feljebbvalóik előtt, “rabszolgáknak tekintenek minket és nyomorult lelkeknek neveznek, akiknek az élete nem ér semmit” jelentette később Lahontan. Az egyes indiánok, írta, “többre értékelik magukat bárminél, amit el tudunk képzelni, ez az oka, amiért mindig úgy tartják, hogy egyvalaki éppannyira úr, mint mások, és mivel az emberek mind ugyanabból az agyagból vannak, nem lehet köztük különbség, vagy felsőbbrendűség.”
Az európai telepesek, akiket befolyásolt az indiánokhoz való közelségük — köztük élve, belélegezve az emberi szabadság szerepmodelljeit — átvették alávetetlen magatartásukat. Erre nemesi címe ellenére Lahontan volt az egyik példa; beszámolója az indián szabadságot lázadásra ösztönzően hangsúlyozta ki. A papság és XIV Lajos, az uralkodó, akit Lahontan ösztökélt, egyaránt megpróbálták elnyomni e veszélyes eszméket azzal, hogy utasították a francia hivatalnokokat az indiánok franciás nevelésére, amelynek részei voltak az engede társadalmi feljebbvalóik iránti engedelmesség leckéi. Ezek a kísérletek Cornelius J. Jaenen történész beszámolója szerint “mindenhol eredménytelenek voltak.”
Az indián szabadság a legközvetlenebb módon versenytárssá tette a bennszülöttek falvait a telepesek állampolgári hűségével szemben. A gyarmati társadalmak nem válhattak túl elnyomóvá, mert tagjaiknak — körülvéve a szabad élet példáival — mindig rendelkezésére állt a lehetőség, hogy a lábukkal szavazzanak.
Amit mi ma a nyugati civilizáció legnagyobb vívmányának tekintünk — a demokrácia — nem a nyugati civilizációtól származik, hanem azon fenntartható társadalmak példájából, amelyeket a nyugati civilizációnak népirtással el kellett pusztítania, hogy fenntarthassa saját létét. Érdemesnek tűnik megjegyezni, hogy amint a népirtás előrehaladt és az őslakók befolyása eltűnt, a nyugati civilizáció “demokráciája” egyre inkább jelképessé vált, a polgári szabadságjogok szüntelen eróziója mellett, ami megkezdődött már a Jefferson demokratikus republikánusai és Hamilton federalistái közötti vetélkedéssel, közvetlenül az 1779-es Sullivan hadjárat után, ami nagyban hozzájárult a Haudenosauneek megtöréséhez.
Ha az Egyesült Államok “Alapító Atyái” előrelátónak tűnnek, az egyértelműen következik abból az előrelátható ökológiai modellből, amit ők már megfigyelhettek. George Washington a monokultúra okozta talajkimerülést egyenértékűnek tekintette a rabszolgasággal, mint olyasvalamit, ami az USÁ-t katasztrófába viheti. A déli gyapottermesztés gyorsan felélte a talajt, újra csak nyugat felé tolva a gyapotfarmereket. A versengés az Unióba belépő nyugati államokért egy falat jelentett, aminek ez a modell nekifutott; ez elkeseredetté tette a gyapotfarmereket és végül nagyban hozzájárult az Egyesült Államok polgárháborújához.
A háború után ugyanez az ökológiai modell tolta az ország nyugati irányú terjeszkedését a Nagy Síkságok területére. A földművelés a prérit rövid úton sivataggá változtatta, így keletkezett az 1930-as évek Porkatlanja (Dust Bowl), ami egy lényegesen gyorsabb folyamat volt, mint a korábbi terjeszkedések során. A “Managing Wholes” weboldal egész jól helyezi a problémát perspektívába:
Észak-Amerika Porkatlan éveinek (1931-1938) masszív eróziójáért hibáztatták a helytelen technológia használatát (a prérik szántása), az érintett régiók túlnépesedését és az esőhiányt. Sokan azt hiszik, hogy a Porkatlannal kapcsolatos problémákat megoldották — a megmaradó népesség egy részének áttelepítésével, a Nemzeti Puszták (National Grasslands) és a Talajvédelmi Szolgálat létrehozásával, közkiadásokkal és állami szabályozással, valamint a legtöbb évben a “normális esőmennyiség” helyreállásával.
Eközben az ENSZ jelentése szerint Texas és Új-Mexikó a világ leggyorsabban, legintenzívebben sivatagosodó vidékei közé tartoznak. Sok néven nevezzük ezt a problémát: aszályok és árvizek, gyomok, túllegeltetés, bozóttűz, veszélyeztetett fajok és a mezőgazdaság krónikus lepusztultsága (a masszív szubvenciók, hatalmas műszaki újítások és külföldi piacok ellenére). Ezek a gazdaság e keskeny szektorának problémái, amit mezőgazdaságnak nevezünk. E tünetek mindegyikére van egy külön kormányhivatalunk.
Richard Manning “Az olaj, amit megeszünk”-ben figyel fel rá, hogy az importált petrolkémiai műtrágya felszíne alatt Amerika éléskamrája, a világ elesége oly nagy részének forrása talán máris sivataggá vált.
Iowa ma majdnem teljesen szántóföld. Kevés préri maradt, és ha találsz egy ilyen maradék darabkát, amit az iowaiak “képeslapra illőnek” neveznek, az legnagyobb valószínűséggel egy kukoricaföld mellett lesz. Ez lehetővé tesz egy megfigyelést. Sétálj át a prériről a kukoricaföldre és valószínűleg kb. 180 centimáternyit fogsz a mélybelépni, mintha ellopták volna alólad a földet. A telepesek visszaemlékezései a préri meghódításáról említenek egy hangot, pisztolylövésszerű pukkanások sorozatát, a vaskos fűgyökerek törésének hangját az ekevas előtt. Egy rablás folyamatban volt.
Úgy hangzik ez, mint egy fenntartható rendszer története? Amerika felfedezésével ez a stratégia a végéhez érkezett. 1960-ra kifogytunk a megművelhető földből. Azóta az egy főre eső termőterület folyamatosan csökkent, miközben az egy főre jutó élelmiszermennyiség nőtt. Ez a jelenség a nyugati történelem utolsó fejezetéből származik, a Zöld Forradalomból, ami egy másik cikk tárgya lesz. Felesleges mondani, hogy miközben ez egy új csavarást hozott, nem tért el nagyon a bevált mintától és garantáltan egy cseppet sem teszi a rendszert fenntarthatóbbá.
A nyugati civilizáció történelme, ha ökológiai szempontból vizsgáljuk, aligha esik egybe a haladás és egy kiválósága miatt elismert eszme terjedésének sztorijával. Helyesebben fedi egy elkeseredett menekülési kísérlet története, amelyet a brutális népirtás fémjelez. Kirkpatrick Sale egy kiváló összegzést nyújt, áttekintve néhány további példát, hova vezetett ez a stratégia.
És itt a csattanó: a végén a földművelés mindig kudarcot vallott. Egy környezeti támadás volt a föld ellen, amely szinte soha nem volt néhány évszázadnál tovább fenntartható felbomlás és pusztulás nélkül: a földművelésen és öntözésen alapuló birodalmak (Babilónia, Suméria, Asszíria, Kartágó, Mezopotámia, Egyiptom, Inkák, Aztékok) hosszú történelmében újra és újra olvashatjuk a történetet, a föld kimerülését és elszikesedését, az erdők kipusztítását, a legelők túllegeltetését, a talaj tömörödését, a vadállatok kihalását, a folyók eliszapolódását és elsósodását, éghajlatváltozást, eróziót, sivatagosodást — és amint a mezőgazdaság és járulékos rendszerei kezdenek kudarcot vallani, az alsóbb osztályok lázadását, vagy a birodalmi rendszerek összeomlását, vagy idegenek invázióját, vagy gyakran mindhármat. A természet végül mindig bosszút állt: az összes hely közül, ahol a földművelés kezdődött, csak egy, Közép-Kína maradt mára termékeny mezőgazdasági terület, a többi sivatag, vagy dzsungel.